Laura Nyro ötödik lemezén egy énekes trió (a Labelle) kíséretével ad elő válogatást az 1950-60-as évek soul és rhythm and blues slágereiből.

Don 'Sugar Cane' Harris már szerepelt a blogban John Mayall Back to the Roots lemezén, de ugyancsak közreműködött például Frank Zappa kitűnő 1970-es albumán, a Hot Rats-en (amely még nem került sorra). A Fiddler on the Rockot leginkább a jazzfunk műfajába sorolhatnánk, de rock és blues elemeket szintén tartalmaz. Az amerikai hegedűs énekel is rajta, miközben kiváló zenészek kísérik: a Canned Heatben, majd Mayall bandájában játszó Larry Taylor basszusgitáros és Harvey Mandel gitáros, valamint Mayall akkori dobosa, Paul Lagos.

Sokáig csak a Wishbone Ash következő évben megjelent lemezét ismertem. A jóval sikeresebb Argushoz képest a Polgrimage változatosabb, miközben ugyanúgy alapvetően a két gitár összjátékára épülő progresszív elemekkel tűzdelt hard-rock. Nem csak sokszínűbb, de merészebb is ez az album, amely dobszólóval, majd egy jazz szerzemény sajátos feldolgozásával indít. Legfeljebb a Focus blogban nemrégiben szerepelt lemezének ugyancsak kezdődalához (a Hocus Pocushoz) lehetne hasonlítani. A folytatás is méltó a nagyszerű kezdethez, de nem akarom tovább szaporítani a szót. Hallgassátok!

Végül két élő felvétel a lemez három dalával:

Ezúttal egy német folk-rock együttes kerül sorra. Miközben kétségtelenül a műfaj angol hírességeit (elsősorban a Pentangle-t) utánozzák, a progresszív-pszichedelikus részek, a keleti hatások, a sokféle hangszer használata, az improvizációk izgalmassá és eredetivé teszik ezt a lemezt. A finom, akusztikus zene kedvelőinek különösen ajánlom.

 Két rövid korabeli élő felvételt is találtam róluk:

A Uriah Heep múlt heti lálálázását hallgatva jutott eszembe a Pink Floyd. Náluk ebben az időben ugyancsak megesett ez, ám sohasem zavart. Míg előző lemezük első oldalát foglalta el egy különleges szerzemény, ezúttal az a második oldalra került. Számomra elsősorban az Echoes teszi emlékezetessé a Meddle-t, amelyen egyébként hallhatjuk például a Liverpool szurkolóit a klub himnuszát énekelni a Kop-on, valamint Steve Marriott kutyáját vonyítani egy akusztikus blúzban.

A lemez felvételeleinek befejezése, de még azok megjelenése előtt rögzítették az alábbi "koncertet" Pompeii amfiteátrumában. A fellépéssel több szempontból is mintát adtak. Az ebből készült filmet éppen az Echoes foglalja keretbe, a lemez egy másik dalát is eljátsszák rajta, és egy újabb "kutyás" blúzban is részesülünk. Utóbbin David Gilmour szájharmonikázik, Roger Waters gitározik, míg Rick Wright a mikrofonállványt alakítja. Amikor először láttam, már akkor is több évtizedes volt a felvétel, ám ennek ellenére minden bizonnyal leesett állal, és tágra nyílt szemekkel néztem. A tévében nálunk 1989-ig nagyrészt román táncdalénekesek szerepeltek, utána is csak videókazettákon lehetett ilyesmihez hozzájutni. Szóval nagy kincsnek számított, már nem emlékszem, ki szerezte meg, de az élmény azóta is felejthetetlen. A Pink Floyd legismertebb, legsikeresebb lemezei ez után készültek, ám számomra mindig is kedves és különleges marad progresszív korszakuk. 

Nem ez volt az egyetlen különleges helyszínen rögzített 1971-es Pink Floyd koncert. Egy francia apátsági templomban is felléptek. Az itteni első dalt évtizedekkel ezelőtt mi is felvettük az ELTE Körösi Kollégiumának 9. emeletén a Budaörsi úton.

Szerencsére rengeteg korabeli koncertfelvételük elérhető. Ezúttal még kettőt választottam. Elsőként David Gilmour egyik első saját szerzeményét hallhatjátok az eredetinél háromszor hosszabb változatban:

Ezen a szintén Franciaországban rögzített koncerten az előző évben megjelent albumuk (az Atom Heart Mother) eredetileg 23 perces nyitószáma is elhangzik. Bár több koncerten fellépett velük a lemezen szereplő kórus és egy fúvószenekar is, ezúttal nélkülük adták elő a dalt, amely így jóval rövidebb.

A hard rock az 1970-es évek elején vált a zenei paletta meghatározó részévé. A műfaj kiválóságai közé tartozó Uriah Heep ebben az évben két kiváló lemezzel is előrukkolt. Ezek közül ezúttal a másodikat hallhatjátok. Az együttes jellegzetessége az orgona meghatározó szerepe, valamint a korban elterjedt progresszív elemek használata. A July Morning ötlettelennek tűnő lálálázásával máig sem vagyok kibékülve. Különösen úgy, hogy a következő dalban hosszas nánánázás követi.

A lemez címadó dala:

És egy másik Uriah Heep klasszikus az albumról: 

A múlt héten a Move utolsó lemezét hallhattátok. Annak megjelenésekor a tagok többre vágytak, nagyravágyóbb terveket szőttek. Ugyanebben az évben kibővítették és átnevezték az együttest, amelynek meg is jelent az első albuma. Az Electric Light Orchestra zenéje merészebb, kísérletezőbb: a rock mellett jóval erősebbek a progresszív és klasszikus elemek. Nem a sikeres előadók hangzását akarták másolni, saját útjukat járták. Ennek az évnek annyi de annyi lemezére igaz ez. Remélem, ez is elnyeri a tetszéseteket.

Ezen a héten egy újabb jellegzetes angol együttes kerül sorra. Néhány éves fennállásuk utolsó lemezét hallhatjátok most, bár a tagok egy még ennél is ambiciózusabb formában a későbbiekben is folytatták pályafutásukat - de az már egy másik történet (ami egyébként szintén 1971-ben kezdődött, ezért még lesz róla szó a későbbiekben). A lemezen az egyszerű rock and rollt pszichedelikus és progresszív elemek, valamint a Bealtles-re emlékeztető harmóniák fűszerezik. A trió hangzását jelentősen meghatározza a számos hangszeren játszó Roy Wood, aki a gitár és a basszushitár mellett például oboával, klarinéttal, fagottal és többféle szaxofonnal, valamint játékos ötleteivel teszi izgalmasabbá, változatosabbá a zenét. 

A Kinks-nek ezt a lemezét hallottam elsőként a korábban már említett Florian Pittişnek köszönhetően. Előző albumaikat jóval később tudtam megszerezni. Akárcsak a legtöbb hasonló esetben, egészen másként hallgatom, mint a többit, a legrégebben ismert zenék sokkal jobban "rögzültek", sokkal ismerősebbek, máig különlegesek. A Muswell Hillbillies amúgyis valamennyire eltér az együttes előző lemezeitől. Az 1960-as évek derekén, a "brit invázió" idején a sikeresebbnél sikeresebb angol együttesek elárasztották az Egyesült Államokat - őket ekkor nemes egyszerűséggel kitiltották onnan. A szabadság hazájaként, meg a szabadkereskedelem híveként számon tartott ország nem először nyúlt protekcionista módszerekhez, hogy védje saját piacát - és ez bizony a rockzenére is hatással volt. Ezt követően a Kinks a kezdeti kemény stílusán finomítva kifejezetten "angolos" zenét játszott, lemezek egész során énekelték meg a brit életformát, történelmet. 1971-ben aztán tengerentúli témákhoz nyúltak, és sikerült úgy beépíteniük zenéjükbe a jellegzetesen amerikai countrys elemeket, hogy ugyanakkor megőrizték annak sajátosan brit jellegét. A szövegek is izgalmasak: ha csupán az első két dalt idézzük fel, azokban például a 20. század elgépiesedett, elidegenedett világáról, a szkizofréniáról meg a paranoiáról is énekelnek. You keep all your smart modern writers/ Give me William Shakespeare

Ezen a héten egy újabb angol progresszív együttes kerül sorra. Bár időnként elég elvont, nehezen emészthető zenét játszanak, máskor meglepően kellemes, mellotronnal kísért dallamokat hallhatunk tőlük