A hard rock, a blues, a soul, a gospel és a pszichedelikus funk különös keverékét hallhatjuk ezen a kiváló lemezen, amely egészen bizarr módon kezdődik, egy különös bejelentéssel ("Mother Earth is pregnant for the third time, for y'all have knocked her up"), majd egy féktelenül fájdalmas gitárszólóval. A folytatás már valamivel szokványosabb. Hallgassátok!

A Family is az angol progresszív irányzat egyik különleges színfoltja volt. Elsősorban a különleges hangú énekes, Roger Chapman, valamint a gitáros John Whitney határozza meg a hangzást, amely a bluesban gyökerezik, de a hard rock elemeit is tartalmazza. 

A korszakból számos élő felvétellel rendelkezünk róluk. Az alábbiakban ezekből láthattok néhányat:

Erről az együttesről nem sokat tudni. Skót és német zenészekből állt, akik Hamburgban működtek. Egyetlen lemezük jelent meg (egyes források szerint nem is 1971-ben, hanem egy évvel korábban), amelyen progresszív blues-rockot játszanak.

Ezen a héten egy különleges progresszív együttes ajánlok, amely a középkori és a reneszánsz muzsika elemeit vegyíti a rockkal. A fülbemászó dallamok és a sok évszázaddal korábban használt hangszerek kellemessé és különlegessé teszik e lemezüket is. 

Ennyi idő után igazán eljött az ideje egy kivételes lemeznek, amelyet már évek óta "vártam" a jútubra, és végre néhány nappal ezelőtt fedeztem fel. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy veletek is megosszam. A Faces is azok közé az együttesek közé tartozik, amelyek több albumot adtak ki 1971-ben. Ezek közül az egyik már szerepelt a blogban. Esetükben most kivételesen nem a másik stúdiólemez kerül sorra, hanem egy válogatás - de micsoda válogatás! A 2004-ben gyűjtemény 67 dala közt hallható az együttes négy lemezének sok száma korábban kiadatlan koncert- és stúdiófelvételekkel együtt. A blogból még "hiányzó" 71-es Faces dalainak többséges is megtalálható itt (csupán egy Chuck Berry feldolgozás maradt ki). Az eredetileg 4 CD-s anyag itt egyetlen kattintással elérhető, és nagyszerű emléket állít a kiváló együttesnek. Hallgatva nem győzök csodálkozni rajta, hogy mennyire változatos és színvonalas életművet hagytak hátra. A tagok később még nagyobb sikereket értek el, de a Faces zenéjének, szertelen fellépéseiknek varázsa odalett.

Néhány 1971-es élő felvétel az együttessel, amelyen lazaság tekintetében nem igen lehetett túltenni.

A Beatles és a Rolling Stones mellett a féktelen fellépéseiről is ismert Who kétségtelenül szintén a hatvanas évek legjelentősebb angol együttesei közé tartozik. Miután úttörő 1969-es rockoperájukkal (Tommy) hatalmas sikert arattak, a hetvenes években sem lassítottak, újabb hasonló albumot kívántak kiadni. Ez ekkor ugyan nem valósult meg, az oda szánt dalokból viszont elkészítették az 1971-es év egyik legkitűnőbb lemezét. Ennek már a borítója is különleges: a 2001: Ürodüsszeia c. filmre utaló képen az együttes tagjait látjuk, amint éppen távoznak egy hatalmas salakkupac közepén álló általuk levizelt betonoszloptól. A zene sem akármilyen, rögtön nyitásként  itt a Baba O'Riley sajátos intrójával, kőkemény riffjével, emlékezetes gitárszólójával, majd a közönségénekeltető refrénnel, végül pedig a cseppet sem szokványos outro-val, amelyen az East of Eden hegedűsét is hallhatjuk (és amit emlékeim szerint annak idején Florián Pittiş a román hora körtánc zenéjéhez hasonlított). A későbbiekben sem fogják vissza magukat: Keith Moon elképesztő dobolása, John Entwistle briliáns basszusfutamai, az ereje teljében levő Roger Daltrey hangja és természetesen a dalok túlnyomó részét szerző Pete Toenshend gitárjátéka is hozzájárul ehhez, a rock hangzást a szintetizátorok gyakori használata teszi még izgalmasabbá. A kemény dalok mellett emlékezetes balladákat is hallhatunk, miközben hol a keserűség, hol a humor, hol a harag, a szenvedély vagy éppen a fájdalom kerekedik felül. Alapmű.

A lemez két daláról találtam viszonylag korai koncertfelvételt:

A lemez első, egyben legismertebb dalát a Pearl Jam is rendszeresen játszotta koncertjein. Íme egy  velük készült New York-i felvétel:

A Cactus egy amerikai "supergroup" volt az 1970-es évek elején. A kiváló zenészek második lemezükön kemény elektromos blues játszanak. Kezdetnek egy sajátos Little Richard-feldolgozást hallhatunk, amelyet főleg saját dalok követnek.

Az angol Keef Hartley Band is két lemezt adott ki 1971-ben. Ezek közül az első kerül most sorra. Rajta az együttes a jazz-blues-rock sajátos ötvözetét adja elő, amelyet a fúvósok tesznek különösen izgalmassá.

A múlt héten a blogban szereplő ELP dobosa, Carl Palmer korábban a Crazy World of Arthur Brown nevű együttesben is játszott. Ennek névadója Arthur Brown, egy igazi különc volt. Az általa alakított együttesek a korabeli angol rockzenei élet különleges színfoltját jelentették a frontember sajátos hangjával és énekstílusával, színpadi megjelenésével és előadásával, amit a korban "pop színház"-nak minősítettek. A Kingdom Come néven újjáalakított együttesének első lemezén pszichedelikus és progresszív elemeket kevernek merész módon. A műfaj igazi gyöngyszeméről van szó, bár nem könnyű "emészteni", csak azoknak ajánlott, akik valamennyire otthonosak a progresszív zene világában. (Az 1980-as években hasonló névvel alakult Németországban egy banda, de nekik semmi közük az "eredeti" együtteshez).

1971-ben a progresszív rock kiválóságai szintén számos nagyszerű lemezt adtak ki. Az Emerson, Lake & Palmer kettőt is. Elsőként a Tarkust, amelynek közel 21 perces címadó nyitódala a műfaj csúcsteljesítményei közé tartozik. Ehhez képest a második oldalon több kevésbé komoly felvétel is hallható, de ez amúgy jellemző rájuk. A lemez a rock és a jazz mellett sokat merít a klasszikus zenéből is (egy Bach témát is felhasználnak, és Bartók hatása is jelentős), merész módon feszegeti a határokat. Az ELP mellett kevés olyan rock együttest tudnánk felsorolni, ahol nincs vagy szinte jelentéktelen a gitár, de Emerson elképesztő játéka, Lake hangja és basszusjátéka, Palmer dobolása és az eredeti, izgalmas szerzemények kimagaslóvá teszik ezt a lemezüket is. 

A lemez első részét képező szvitről rendelkezünk egy élő felvétellel is:

További élő felvételek többnyire az első, azaz előző lemezük anyagából 1970-71-ből. Ezeken Emerson játéka mellett különleges öltözékét, valamint nem mindennapi technikáját is megcsodálhatjuk