A mai nap érkezett Brian Wilson halálhíre: a Beach Boys legfontosabb tagja távozott. Sohasem ismertem őket különösebben, nem rajongtam értük, de kétségtelenül sajátos hangzást alakítottak ki. Ezen az igen változatos lemezen jól megfigyelhető a tagok hozzájárulása az együttes zenei anyagához: a könnyed, mégis szép popdaloktól a soulig és a barokk pszichedeliáig, miközben a buddhizmustól a társadalmi, környezeti kérdésekig sokféle témát érintenek.
A hetvenes évek egyik legnagyobb sztárja kétségtelenül David Bowie volt. Miután többféle stílussal kísérletezett, éppen az alábbi, negyedik lemeze volt az, amelyen igazán megtalálta a hangját. Bár a csúcsra a következő évben ért fel (a Ziggy Stardust-tal), a Hunky Dory is kiváló lemez. Közreműködik rajta Rick Wakeman is, akinek zongorajátéka sokat hozzátett az album hangzásához. Amerikai fellépéseit követően Bowie három dalt is ottani hírességeknek (Andy Warhol, Bob Dylan és Lou Reed) ajánlott. A lemez egyszerre harsány és visszafogott, kemény és lírai, akusztikus és elektromos, folk és rock elemek keverednek rajta, szaxofon vagy éppen vonósok színesítik a dalokat.
Bowie az akkor születő glam rock irányzat egyik vezéralakja volt. Különleges színpadi megjelenése divatteremtőnek bizonyult:
A lemez két másik daláról is mellékelek korabeli felvételeket:
Először minden bizonnyal a Europe nevű együttest ismertem meg (nagy slágerük volt például a Final Countdown vagy a Carrie). Utána az Asia következett, és utoljára hallottam az Americaról. Három egészen más stílusban muzsikáló bandáról van szó. Közülük ezúttal a legkorábbi kerül sorra, amely az 1970-es évek elején elterjedő soft rock irányzathoz sorolható.
A trió bemutatkozó lemezéről két dal is nagy sikert aratott: az I Need You és az A Horse With No Name, amelyről egy élő felvétellel is rendelkezünk:
Nehéz megmondani, melyik 1971 legjobb, legszebb, legjellegzetesebb, legnagyobb hatású, legfontosabb, legmerészebb, legsikeresebb stb. lemeze. Az viszont biztos, hogy több kategóriában is az elsők közt végezne a mostani album. Ennek borítóján nem szerepelt cím, sőt még az együttes neve sem. A tagokat négy szimbólum jelenítette meg. Negyedik lemezük felvételére vidékre vonultak vissza, ott együtt élve rögzítették a dalokat. És micsoda dalokat! Köztük számos igazi klasszikus, mint a nyitó Black Dog, a Rock and Roll, a When the Levee Breaks és természetesen a Stairway to Heaven, minden idők egyik legismertebb rock dala, amit annak idején az osztálytársaim is igyekeztek játszani. A lemezen a Led Zeppelintől szokatlan módon két vendégelőadó is hallható: a Fairport Conventionből ismert Sandy Denny a "Battle of Evermore"-on énekel, míg a Rolling Stones "hatodik tagja", Ian Stewart a Rock And Roll-on zongorázik. A Led Zeppelin 1971-ben a blues, a folk, a rock and roll és hard rock egészen különleges elegyét alkotta, amely máig meghatározó, megkerülhetetlen és minden bizonnyal még sokáig az lesz.
A Led Zeppelin koncertzenekar volt. Rengeteget játszottak élőben, még koncertfilmet is adtak ki. Az alábbiakban az 1970 januárjában a Royal Albert Hall-ban rögzített fellépésüket láthatjátok:
Végül pedig egy Tokyoban felvett koncertrészlet 1971-ből:
A Weather Report igazi jazz-rock supergroupként indult. Az osztrák származású Joe Zawinul, az amerikai Wayne Shorter, a cseh Miroslav Vitous, a brazil Airto Moreira és az amerikai Alponse Mouzon alkotta együttes aztán így is folytatta, kiváló lemezek egész sorát adták ki. Közülük többen is játszottak Miles Davis 1969-es és 1970-es úttörő lemezein, amelyek megalapozták az 1970-es évek elektromos jazz irányzatát. Ezt folytatták saját együttesükben, amelyet Zawinul elektromos zongorája és Shorter szoprán szaxofonjátéka határozott meg, de a többiek által biztosított különleges alap, az egzotikus ritmusok is sokat tettek hozzá a zenéhez.
Bonnie Raitt napjainkban is tartó karrierje ezzel a lemezzel indult. Bár többnyire feldolgozásokat hallhatunk, azok egyértelműen magukon viselik az előadó sajátos stílusának, személyiségének nyomait. A gitáros-énekesnő egyaránt otthonosan mozog a blues, a folk és a rock műfajban és némi jazz elemeket is vegyít zenéjébe. A bemutatkozó albumot fényes jövőt vetít előre.
Ezen az 1974-es chicagói koncerten Buddy Guy és Junior Wells is fellépnek, de nagyrészt az énekesnőt láthatjuk-hallhatjuk.
Az 1970-es évek elején népszerű énekes-dalszerzők egyik legsikeresebbike az angol Cat Stevens volt. A mostani kétségtelenül legjobb lemezei közé tartozik. Találunk rajta finom balladákat és élénkebb, dinamikusabb számokat. Az egyikben görög motívumokat és éneket is hallunk, buzukin játszanak, egy másik karibi hangulatot áraszt. Több esetben pedig annyira egyszerű a dallam és a szöveg, mintha gyermekdalok volnának (ilyen például a lemez két legismertebb dala a Moonshadow és a Morning Has Broken).
Cat Stevenst sok felvételen örökítették meg. A lemez szinte összes daláról van élő felvételünk. Az alábbiakban ezekből láthattok néhányat:
Ezúttal Peter Hammill első szólólemeze kerül sorra. Őt a Van der Graaf Generator énekeseként ismertem meg, ezt az albumát jóval később hallottam. Egészen különleges hangja összetéveszthetetlen. Nagyjából ugyanazok a zenészek kísérik, akik az együttesében is játszanak, a jelentős kivételt a King Crimson gitárosa, Robert Fripp jelenti - az ő egyedi játéka sokat tesz hozzá a hangzáshoz. Egészen más zenét hallhatunk itt, mint az ugyanabban az évben kiadott VdGG-lemezen (amely remélhetőleg hamarosan sorra kerül majd a blogban). Az itteni dalok jóval rövidebbek, egyszerűbbek, derűsebbek, kevesebb bennük a progresszív vonás, még folkos jellegű számok is felbukkannak. Ugyanakkor rögtön a nyitódal meglehetősen merész húzásokkal lep meg, és a folytatás is igen változatos. Kétségtelen, hogy Hammill sok évtizedes szólókarrierjét egy kiváló lemezzel indította.
Rory Gallagher második 1971. évi lemeze következik. Gallagher itt is azt az egyszerű blues-rockot játssza, amit egész életében. Ez az, amiben igazán jó, amit hitelesen, szívvel-lélekkel tud előadni.
Egy újabb korai angol fúziós együttes kerül ma sorra. A Nucleus 1971-es albuma a műfaj egyik gyöngyszemének számít. Zenéjük jóval közelebb áll a jazzhez, egyedül a gitáros Chris Spedding számít inkább a rock műfajban otthonos zenésznek (pl. a blogban nemrégiben idézett Jack Bruce lemezen is közreműködött). A tagok túlnyomó része később a blogban szintén már szereplő Soft Machine tagjaként folytatta.