A tegnap szalagavatón voltam. Szokás szerint rengeteg rettenetes zenét kellett hallgatnom, még az elvileg elviselhető számoknak is olyan feldolgozásaik szóltak, amiket nehezen voltam képes elviselni (bár közben az alkalomnak megfelelően táncoltam is). Közben annyi meg annyi jó zene van. Nem csupán olyan elvont, "vájtfülűeknek" való, mint ami a legutóbbi itt szerepelt, hanem kellemes, táncolni kiválóan alkalmas, fülbemászó muzsika is. Ezek közül választottam egyet mostanra. A Santana harmadik lemeze lezárta, egyben betetőzte az együttes első korszakát, a nagylemezek amerikai listáján első helyre emelkedett. Ezt követően tagcserékre került sor, más irányba haladtak tovább. Itt azonban még azt a latin-amerikai elemekkel tűzdelt rockzenét hallhatjuk, amellyel ismertté váltak. Érvényesül az együttes egyik védjegyévé vált három ütősből álló ritmusszekció, Santana mellett pedig ott gitározott a 17 esztendős(!) Neal Schon is. Közös szólóik a lemez fénypontjai közé tartoznak, miközben időnként az orgona is előtérbe kerül, változatosabbá teszi a hangzást, amihez még a Tower of Power fúvósai is hozzájárultak. Az album egy pillanatra sem "ül le", lendülete, frissessége elejétől végéig tart, miközben sok lemez második oldalára elfogynak az ötletek és töltelék számokat kell hallgatnunk. Több ízben azt gondolnánk, hogy ez a lemez csúcspontja, amit már nem lehet tovább fokozni, aztán újra és újra képesek meglepni. Ezen a jelentősen kibővített változaton az eredeti album mellett néhány kiadatlan dalt, valamint egy teljes korabeli koncertfelvételt is hallhatunk.

Egy akkori koncert, amelyen a lemez számos dalát előadják:

Ezen az előző évben készült felvételen Santana még egyedül gitározik:

A lemezen második felén is szereplő 1971-es koncertről rendelkezünk néhány élő felvétellel is:

A Santana a Woodstocki Fesztiválon robbant be, majd az arról készült filmmel vált széles körben ismertté. Az alábbiakban néhány ott készült felvételt láthattok, köztük a legismertebbet, a Soul Sacrifice-ot az akkor csupán 20 esztendős Michael Shrieve emlékezetes dobszólójával:

Ma hosszú balesetvédelmi előadáson vettem részt az iskolával. Közben rettenetes zenék szóltak (na jó, köztük volt egy R. E. M. sláger is). Arra gondoltam, mennyi jó zene is létezik... Mondjuk ez a lemez cseppet sem mondható könnyed muzsikának. Az angol zongorista által vezetett együttes albuma talán leginkább a progresszív rock Canterbury-i irányzatához sorolható, miközben a free jazz címkéjét is viselhetné.

A héten elhunyt Quincy Jones 1971-es lemezén a jazz mellett egyéb műfajok (mint a pos, a soul vagy a blues) hatása is erős. Néhány saját szerzemény mellett klasszikusok feldolgozásait is halljuk, köztük például Carole King vagy Marvin Gaye alig néhány hónappal korábban megjelent egy-egy dalát is. 

A néhány napja elhunyt Szörényi Szabolcs emlékére szóljon most az Illés 1971-es lemeze. A magyar rockzene történetében úttörő albummal van dolgunk. Első oldalán egy hat tételes beat-oratóriumot hallhatunk az ENSZ Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata alapján. Erről kapta a nevét az amúgy cím nélkül megjelent lemez. A másik oldalon található az együttes egyik nagy slágere, a Kéglidal, ugyanott a Légy egy napra a kedvesem című dalban pedig Szörényi Szabolcs énekel. Be kell vallanom, hogy a lemezt eddig nem ismertem, és igen kellemesen meglepett. Megszületésének különleges körülményeiről, az egyes dalokról igen alapos és szakszerű ismertetést olvasható itt.

Az album megjelenésekor a norvég televízió készített filmet az együttesről. Ezen a teljes oratóriumot előadják. Igazi kordokumentummal van dolgunk, nem csupán Szörényi Leventét láthatjuk, amint arról énekel, hogy "a hatalom szeretete nem a szeretet hatalma," de Bródy Jánost is, amint békejeles pólóban angolul nyilatkozik. A hitelesség kedvéért az egyik dalhoz hangszereiket, Szörényi Levente pedig a haját is virágokkal díszítette. Több fiatalt is megszólaltnak a film készítői például az akkori szórakozási lehetőségekről vagy a lemez igencsak kényes témájáról. De inkább nem sorolom tovább, mennyi érdekesség látható-hallható rajta. Nézzétek!

Ismét egy dán progresszív együttes következik. Második lemezük meglehetősen kemény hangzását az orgona és a gitár összjátéka határozza meg. A saját szerzemények mellett egy Beatles feldolgozást is hallhatunk rajta.

Éppen 32 évvel ezelőtt vehettem részt Alvin Lee egy koncertjén. Nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor élőben láthattam őt, viszont ekkor autogramot is kaptam tőle. Emlékszem, hogy az előadás után kijött a rá várakozó rajongók közé, és elbeszélgetett velünk. Bár akkoriban koncertek után alkalmam nyílt más neves zenészek közelébe is férkőzni, de egyértelműen ő volt a legközvetlenebb, legrokonszenvesebb. Lee elsősorban a Ten Years After énekes-gitárosaként ismert. 1971-ben az együttes hatodik stúdiólemeze jelent meg, amely utolsó igazán jó albumuknak mondható.

A Ten Years After nevéhez fűződik a Woodstocki Fesztivál egyik legismertebb fellépése. Az általuk előadott rock and roll egyveleg a rendezvény és a róla készült film egyik fénypontja volt.

A következő évben az Isle of Wight-i fesztiválon is felléptek:

 Végül egy hosszabb koncertrészlet, amelyen négy dalt is előadnak:

A több mint tíz éve elhunyt Lee gitárján a fenti három felvétel közül kettőn is láthatjuk a hippi korszak egyik szimbólumát, a békejelet. Úgy tűnik, számára egy életre szóló üzenetet hordozott: nem csupán hangszerén jelent meg, de az autogramjánál is ezt használta.

Amikor megjelent Elton John 1971-es stúdiólemeze, az énekes-zongorista már jelentős sikereket aratott. A Madman Across the Water újabb lépést jelentett számára a világhírnév felé vezető úton. A dalok hangulatát a vonós hangszerelés teszi még különlegesebbé.

Korabeli élő felvételek, amelyeken a lemez több dalát is előadja:

Aki még nem hallotta, milyen az, amikor 4 tuba játszik egy rockegyüttesben, vagy éppen fife szólóval színesítenek egy dalt, hallgassa a mostani lemezt. A New York-i Filmore East-ben, nem sokkal annak bezárása előtt rögzített koncerten az amerikai énekes-gitáros szájharmonikán, bendzsón és fifén is játszik. Az elsősorban blues előadóként ismert Taj Mahal dupla lemezén soul és funky hatások is érvényesülnek.

Néhány korabeli élő felvétel. Az első kettőn Taj Mahal az 1968-as Rolling Stones által rendezett különleges koncerten, a Rock and Roll Circus-ban lép fel:

Egy másik koncertfelvétel ugyanabból az évből:

Két évvel későbbi szintén Jesse Ed Davis kíséri gitáron:

Az eredeti lemez egyik dala:

Egy hosszabb felvétel, amelyen kalimbán és bendzsón is játszik:

Itt élőben is láthatjuk, amint egy tuba kíséri, és még fütyül is mellé:

Általában korabeli élő felvételeket szoktam válogatni, ezúttal kivételt tettem. Részben azért, mert egy másik kiváló zenész, Keb Mo társaságában lép fel, részben azért, mert láthatjuk, milyen formában játszik 75 évesen is, részben pedig azért, mert az általam annyira kedvelt blues viszonylag ritkán kerül terítékre a blogban.

Amikor néhány évvel ezelőtt a Covid áldozataként elhunyt John Prine, nem is hallottam róla - pedig nem akárkiről van szó. Karrierje az előző alkalommal itt szerepelt Kris Kristoffersonnak köszönhetően kezdődött. Ő figyelt fel az énekes-gitárosra, akinek bemutatkozó lemeze számos igazi klasszikust tartalmaz, olyan dalokat, amelyeket a következő években-évtizedekben számtalanszor előadtak mások is. A folk, country, blues és a rock keverékét játszó Prine történetei igencsak változatosak: egy kábítószerfüggővé váló háborús veterán tragikus sorsáról, a külszíni szénbányászat pusztító hatásairól vagy éppen egy középkorú nő ("old woman") szürke hétköznapjairól. A szerző húszon-egynéhány évesen énekel magányról, öregedésről, elidegenedésről, fájdalomról, közönyről, családról, szerelemről és halálról. A lemez legelső dalát egészen másként szokták értelmezni, de a szerző szerint egy olyan élményét örökítette meg, amelyet én is többször átélhettem: időnként olyan helyzetekben mosolyodok el, amikor azt egyáltalán nem volna szabad. E miatt nem egy alkalommal kerültem már kellemetlen helyzetbe, amikor magyarázkodnom kellett. Azt viszont, remélem, nem kell magyaráznom, miért tartom ezt 1971 egyik legjobb lemezének.

A lemez néhány dala Prine előadásában:

Néhány héttel ezelőtt hunyt el Kris Kristofferson. Több ízben gondolkodtam rajta, hogy szerepeljen-e a blogban, végül mostanra döntöttem úgy, hogy itt a helye. 1971-es lemeze kétségkívül kiváló dalok gyűjteménye. (Sosem voltam country rajongó, de az évek során azért jócskán változott a véleményem.) Az elsősorban színészként ismert énekes-gitáros dalszerző számos szerzeménye vált népszerűvé mások előadásában. Janis Joplin blogban is szereplő utolsó lemezén hallható Me and Bobby McGee például hetekig vezette a slágerlistát abban az évben, amikor megjelent Kris Kristofferson második albuma. Annak megrázó, záródala a nemrégiben elhunyt énekesnőre emlékeztet.

Egy hosszabb felvétel 1970 végéről, amelyen a lemez több dala is hallható.

A Joplin feldolgozásában híressé vált dal a szerző előadásában: