A Beatles és a Rolling Stones mellett a féktelen fellépéseiről is ismert Who kétségtelenül szintén a hatvanas évek legjelentősebb angol együttesei közé tartozik. Miután úttörő 1969-es rockoperájukkal (Tommy) hatalmas sikert arattak, a hetvenes években sem lassítottak, újabb hasonló albumot kívántak kiadni. Ez ekkor ugyan nem valósult meg, az oda szánt dalokból viszont elkészítették az 1971-es év egyik legkitűnőbb lemezét. Ennek már a borítója is különleges: a 2001: Ürodüsszeia c. filmre utaló képen az együttes tagjait látjuk, amint éppen távoznak egy hatalmas salakkupac közepén álló általuk levizelt betonoszloptól. A zene sem akármilyen, rögtön nyitásként itt a Baba O'Riley sajátos intrójával, kőkemény riffjével, emlékezetes gitárszólójával, majd a közönségénekeltető refrénnel, végül pedig a cseppet sem szokványos outro-val, amelyen az East of Eden hegedűsét is hallhatjuk (és amit emlékeim szerint annak idején Florián Pittiş a román hora körtánc zenéjéhez hasonlított). A későbbiekben sem fogják vissza magukat: Keith Moon elképesztő dobolása, John Entwistle briliáns basszusfutamai, az ereje teljében levő Roger Daltrey hangja és természetesen a dalok túlnyomó részét szerző Pete Toenshend gitárjátéka is hozzájárul ehhez, a rock hangzást a szintetizátorok gyakori használata teszi még izgalmasabbá. A kemény dalok mellett emlékezetes balladákat is hallhatunk, miközben hol a keserűség, hol a humor, hol a harag, a szenvedély vagy éppen a fájdalom kerekedik felül. Alapmű.
A lemez két daláról találtam viszonylag korai koncertfelvételt:
A lemez első, egyben legismertebb dalát a Pearl Jam is rendszeresen játszotta koncertjein. Íme egy velük készült New York-i felvétel:
A Cactus egy amerikai "supergroup" volt az 1970-es évek elején. A kiváló zenészek második lemezükön kemény elektromos blues játszanak. Kezdetnek egy sajátos Little Richard-feldolgozást hallhatunk, amelyet főleg saját dalok követnek.
Az angol Keef Hartley Band is két lemezt adott ki 1971-ben. Ezek közül az első kerül most sorra. Rajta az együttes a jazz-blues-rock sajátos ötvözetét adja elő, amelyet a fúvósok tesznek különösen izgalmassá.
A múlt héten a blogban szereplő ELP dobosa, Carl Palmer korábban a Crazy World of Arthur Brown nevű együttesben is játszott. Ennek névadója Arthur Brown, egy igazi különc volt. Az általa alakított együttesek a korabeli angol rockzenei élet különleges színfoltját jelentették a frontember sajátos hangjával és énekstílusával, színpadi megjelenésével és előadásával, amit a korban "pop színház"-nak minősítettek. A Kingdom Come néven újjáalakított együttesének első lemezén pszichedelikus és progresszív elemeket kevernek merész módon. A műfaj igazi gyöngyszeméről van szó, bár nem könnyű "emészteni", csak azoknak ajánlott, akik valamennyire otthonosak a progresszív zene világában. (Az 1980-as években hasonló névvel alakult Németországban egy banda, de nekik semmi közük az "eredeti" együtteshez).
1971-ben a progresszív rock kiválóságai szintén számos nagyszerű lemezt adtak ki. Az Emerson, Lake & Palmer kettőt is. Elsőként a Tarkust, amelynek közel 21 perces címadó nyitódala a műfaj csúcsteljesítményei közé tartozik. Ehhez képest a második oldalon több kevésbé komoly felvétel is hallható, de ez amúgy jellemző rájuk. A lemez a rock és a jazz mellett sokat merít a klasszikus zenéből is (egy Bach témát is felhasználnak, és Bartók hatása is jelentős), merész módon feszegeti a határokat. Az ELP mellett kevés olyan rock együttest tudnánk felsorolni, ahol nincs vagy szinte jelentéktelen a gitár, de Emerson elképesztő játéka, Lake hangja és basszusjátéka, Palmer dobolása és az eredeti, izgalmas szerzemények kimagaslóvá teszik ezt a lemezüket is.
A lemez első részét képező szvitről rendelkezünk egy élő felvétellel is:
További élő felvételek többnyire az első, azaz előző lemezük anyagából 1970-71-ből. Ezeken Emerson játéka mellett különleges öltözékét, valamint nem mindennapi technikáját is megcsodálhatjuk
Az amerikai Chicago és a Blood, Sweat and Tears sikerei nyomán alakult Angliában az If. Harmadik lemezükön is izgalmas jazz-rock-ot játszanak:
A virtuóz zenészekből álló banda élő felvételein is rendkívül dinamikusan játszott. Szerencsére több felvétellel is rendelkezünk a korszakból. A továbbiakban ezekből láthattok néhányat:
A Grateful Dead-ről elsőként a korábban már említett román rádióműsorban hallottam. A különleges színész-műsorvezető-szerkesztő a mostani lemezhez hasonló koncertfelvételt játszott le tőlük, bár azon többnyire más dalok hangzottak el (mint a Hard to Handle, a Good Morning Little Schoolgirl vagy a Black Peter). A Pittiş Show adásait elsősorban középiskolás koromban hallgattam odahaza Vásárhelyen (az egyetemet már Bp-en kezdtem). Egyetlen kazettás magnónk volt, amit nagyrészt rádióként használtunk. Édesapám valamikor az 1970-es évek végén hozta Nyugat-Európából (akkoriban Romániából nagyon nehéz volt külföldre utazni, neki a helyi szimfonikus zenekar tagjaként sikerült). Elsősorban híreket, sportközvetítéseket hallgattunk rajta a Kossuth Rádión és a Szabad Európa Rádión. Egy idő után felfedeztem, hogy a rádióműsorokat fel lehet venni kazettára. Mivel akkoriban máshonnan alig tudtam jó zenéket szerezni, és e téren is telhetetlen voltam, elkezdtem rögzíteni Pittiş adásait. Nem volt egyszerű. Például azért, mert vasárnap este 10-től éjfélig tartottak. Nekem akkor már ágyban kellett volna lennem, hiszen másnap reggel iskolába mentem, ezért a szüleim nem nézték jó szemmel megszállottságom, amellyel ezt a műsort követtem. A rádió a konyhában volt, így gyakran én is ott töltöttem ezt a két órát. A szüleim talán aludtak, talán tudtak róla, hogy még fent vagyok, többnyire elnézték a dolgot kb. 17 éves fiúknak (bár előfordult az is, hogy ágyba parancsoltak). Annyira azért nem volt ez egyszerű, máskor ugyanis féltem, hogy ott észrevesznek, ezért becsempésztem magammal a rádiót a szobába, majd éjfélkor suttyomban visszavittem a konyhába. Maga a felvétel ugyancsak meglehetősen körülményes volt. Egyrészt a hangerő miatt. Az is megfordult a fejemben, hogy a rádiót teljesen lehalkítva rögzíteném az egészet, és csak a 60 vagy 90 perces kazetták lejártára kellene figyelnem, hogy minél hamarabb megfordíthassam őket. Pittiş viszont elég sokat beszélt, és néha voltak olyan műsorai, amikor nem egész lemezeket játszott le, hanem csak egy-egy számot (pl. előfordult, hogy egy-egy év nagy slágereit mutatta be vagy J. J. Cale dalokból válogatott, köztük pedig verseket szavalt). Szóval végig fülelnem kellett, ehhez pedig egy bizonyos hangerő elengedhetetlen volt. Ez a konyhában még nem okozott akkora gondot, a szobában viszont igen, hiszen az emeletes ágyban fölöttem feküdt az öcsém. Ő szerencsére általában jóízűen aludt (legalábbis emlékeim szerint), de akkor is a lehető leghalkabbra kellett állítanom a rádiót. Ezzel még nem értek véget a kihívások. A műsort ugyanis ultrarövid hullámon sugározták, vagyis nagyon jó minőségben szólt, viszont ahhoz antennát kellett használni, ami nem mindig működött megfelelően, így időnként nekem kellett tartanom... Ez pedig nehezen volt kivitelezhető normális testhelyzetben, ráadásul Pittiş a legtöbbször egész lemezeket adott, szóval hosszasan kellett mindenféle pózban lennem. Visszatérve a Grateful Dead-re: rájuk tényleg illik az egyébként elkoptatott legendás jelző. Az Egyesült Államokban hatalmas népszerűségnek örvendtek, amit elsősorban fellépéseiknek köszönhettek. Rengeteg koncereztek, számos élő lemezt adtak ki. Az alábbi albumuk cím nélkül jelent meg, az együttes ugyanis nem akart változtatni az általuk óhajtott címen (Skull Fuck), míg a kiadó nem volt hajlandó azt ilyen név alatt közzétenni. Az albumot híres borítója alapján általában a "Koponya és rózsák" névvel illetik. Rajta nagyjából fele-fele részben találhatók saját dalok és klasszikusok feldolgozásai. A legkülönfélébb stílusokhoz nyúlnak: rock, blues, country, folk és rock and roll egyaránt hallható a lemezen, amely remélem, elnyeri a tetszésetek
Az alábbiakban egy 1971-es franciaországi koncert felvételét láthatjátok. A zenekar hatalmas repertoárjára jellemző, hogy az alig néhány hónappal később rögzített fellépésükön egyetlen dalt sem játszottak a fenti lemezen megjelentek közül.
Az elsősorban Amerikában népszerű együttesnek egy másik európai (ezúttal dániai) fellépését is videóra vették alig egy évvel fenti lemez után:
Mint annyi más Miles Davis mellett játszó muzsikus, Herbie Hancock is a saját útjára lépett és sikeres szólókarriert épített. A billentyűs e lemezén is érződik az elektromos hangzással már korábban kísérletező Davis befolyása. Egy különleges fúziós lemezt hallhatunk, amelyen a funk és a free jazz hatása is érvényesül.
Az 1971-es év hozta meg az áttörést az Alice Cooper számára, amikor két lemezt is megjelentettek A név ekkor még az együttest jelölte, amely a kemény rock mellett elsősorban különleges színpadi megjelenésével és horror elemekkel tarkított show-jával vált ismertté (amit többek között kígyókkal, villamosszékkel, művérrel, eljátszott akasztással tarkítottak).