Az angol Kaleidoscope ambíciós dupla koncept lemeze egy Marilyn Monroe-ról mintázott lány tragikus pályájáról szól. A történetet a rock, a folk, a pszichedelikus és a progresszív zene elemeinek felhasználásával mesélik el. Ez annak idején nem nyerte el a lemezkiadó vállalat illetékeseinek tetszését, akik nem voltak hajlandóak kiadni. Talán túlságosan nagyszabásúnak minősítették az albumot, amelyet végül két évtizeddel később jelenhetett meg. Sajnos csak a második lemezt találtam meg egy részben, az elsőt csupán dalonként tudom mellékelni:
Ezúttal ismét egy német progresszív együttes következik. A rövid életű Rufus Zuphall második és egyben utolsó (korabeli) lemezén a "szokásos" hangszereken túl figyelemreméltó a fuvola és a mellotron jelenléte - meg az érdekes ízlésről (vagy inkább csak provokációról) tanúskodó borító (amelynek másik oldala nem kevésbé különleges).
A blues zene egyik legismertebb hangjával kétségtelenül Howlin Wolf rendelkezett (eredetileg Chester Arthur, a 21. amerikai elnök nevét viselte). Rekedtes, időnként vonító éneke védjegyévé vált, innen kapta művésznevét is. Ezen a lemezen a már beteg előadót nem akármilyen fehér zenészek (például Eric Clapton, Steve Winwood, Ian Stewart, Charlie Watts, Ringo Star és Bill Wyman) kísérik, amint néhány ismert dalát adja elő.
Korabeli élő felvétel, amelyen sokat sztorizik is:
Végül egy jelenet a Cadillac Records című filmből, ahol a nagy rivális Muddy Waters is feltűnik:
A Sly and the Family Stone egyszerre volt "családi vállalkozás" és az első ismert "integrált" együttes, amelyben nők és férfiak, feketék és fehérek játszottak együtt. Elsősorban a funk népszerűvé tételében játszottak nagy szerepet, de zenéjük e mellett a soul, rock, pszichedelia és a rhytm and blues különleges egyvelegét is nyújtotta. Az együttes a hatvanas évek második felében virágkorát élő amerikai polgári jogi mozgalomhoz is kapcsolódott, szövegeik súlyos társadalmi kérdésekkel is foglalkoztak. 1971-es lemezük a korábbiaknál jóval visszafogottabb, sötétebb, a zenekarvezető ekkorra már kezdett leszámolni korábbi illúzióival (csakúgy, mint annyi kortárs zenész), idealizmusát keserűség, lelkes aktivizmusát fokozatosan a cinizmus váltotta fel. A zenéje azonban továbbra is magával ragadó. Itt inkább rögtön abbahagyom (vagy csak felfüggesztem) a jelzők sorát. Hallgassátok!
Az alábbiakban a zenekarvezető nővérével kettesben adja elő a fenti lemez egyik dalát, amely az amerikai slágerlista első helyét is megjárta.
Az együttes különleges hangszerelései és színpadi fellépései emlékezetesek voltak, ezért az alábbiakban egy hosszabb válogatást láthattok korabeli fellépéseikkel - köztük Woodstockban rögzített dalokkal is.
A Free az angol hard rock egyik úttörő bandája volt. Zenéjükön inkább a soul hatása érződik, mint a blues-é, szinte összes számuk lassú tempójú. Igaz ez legnagyobb slágerükre, az All Right Now-ra is, amely egyben 1971-es koncertlemezük nyitódala is.
Az 1970-es isle of Wight-i fesztiválon történő fellépésüket fimre vették, de az egyetlen elérhető változatban az valamiért kétszer egymás után látható:
Ezen a héten egy újabb, a német Krautrock irányzathoz sorolt együttesre kerül sor. Zenéjük időnként egészen kemény, de pszichedelikus és szimfonikus elemeket is tartalmaz.
Korabeli élő felvételeket is találtam, amelyen a lemez két dalát adják elő:
A nigériai zenész az afrobeat stílus úttörője, egyben politikai aktivista is volt. Zenéjében a nyugat-afrikai elemek mellett jazz és funk hatások érvényesülnek. Rengeteg lemezt adott ki; ezek közül az egyik 1971-eset hallhatjátok. Kalandos életéről, küldetéstudatáról egy másik albuma kapcsán írok majd.
A Strawbs 1971-es lemeze egy átmeneti korszakot jelez: az akusztikus folk zenét játszó együttesből progresszív bandává váltak. Eközben elsőként éppen az a Rick Wakeman távozott a tagok közül, aki a következő években a progresszív zene egyik legismertebb alakjává vált.
Ez a felvétel még az előző évben készült, és azon még a folk együttest láthatjuk:
1971-es videót nem találtam róluk. A következő évben viszont már egészen más arcukat mutatták:
Végül legismertebb dalukat előadva láthatjuk őket:
Az amerikai Mountain a kiváló gitáros, Leslie West együttese volt. Kemény zenéjük egyesek szerint már a heavy metalt előlegezte. 1971-ben két lemezt is kiadtak, ezek közül most az elsőt mellékelem.
Szerencsére sok élő felvétel is megörökíti színpadi teljesítményüket. Ezeken két ízben is eljátsszák Jack Bruce szerzeményét, a Theme for an Imaginary Western-t, amely a kedvenc dalom tőlük.
Miután már találkoztunk egy csehszlovák (pontosabban szlovák) progresszív együttessel, ezúttal ismét egy ottani banda következik, amely bizonyos mértékig hasonló zenét játszik. A Blues Effect a Collegium Musicumhoz hasonlóan szimfonikus elemeket is használ, de tőlük eltérően cseh zenészekből áll, és az orgona helyett sokkal inkább a gitár határozza meg hangzásukat. Ezen az instrumentális lemezen egy egész szimfonikus zenekar kíséri őket. Nekik köszönhetően időnként a big band jazzre emlékeztet az album, amelyen viszont bőven hallhatunk bluest, rockot és még pszichedelikus hatások is érvényesülnek.
Korabeli koncertfelvétel, amelyen szintén egy nagyobb fúvós együttes társaságában lépnek fel:
Itt viszont csak az együttes tagjait láthatjuk-hallhatjuk, ráadásul még énekelnek is: