Egy újabb korai angol fúziós együttes kerül ma sorra. A Nucleus 1971-es albuma a műfaj egyik gyöngyszemének számít. Zenéjük jóval közelebb áll a jazzhez, egyedül a gitáros Chris Spedding számít inkább a rock műfajban otthonos zenésznek (pl. a blogban nemrégiben idézett Jack Bruce lemezen is közreműködött). A tagok túlnyomó része később a blogban szintén már szereplő Soft Machine tagjaként folytatta. 

A texasi Freddie King 1971-es lemezén csupa blues klasszikust játszik sajátos stílusában. Talán a műfaj korabeli háttérbe szorulásával magyarázható néhány szimfonikus hangszerelés, valamivel a "soulosabb" hangzás, de King gitárja végig csodálatosan szól.

Korabeli koncertfelvételek: 

Élő felvételek:

Az e heti különleges lemez nehezen kategorizálható, ezért nevezhetnénk akár progresszív albumnak is. A Cream basszusgitárosaként híressé vált Jack Bruce bátran kísérletezve feszegette a rockzene határait. 

Élő felvételek a korszakból:

A hard rock, a blues, a soul, a gospel és a pszichedelikus funk különös keverékét hallhatjuk ezen a kiváló lemezen, amely egészen bizarr módon kezdődik, egy különös bejelentéssel ("Mother Earth is pregnant for the third time, for y'all have knocked her up"), majd egy féktelenül fájdalmas gitárszólóval. A folytatás már valamivel szokványosabb. Hallgassátok!

A Family is az angol progresszív irányzat egyik különleges színfoltja volt. Elsősorban a különleges hangú énekes, Roger Chapman, valamint a gitáros John Whitney határozza meg a hangzást, amely a bluesban gyökerezik, de a hard rock elemeit is tartalmazza. 

A korszakból számos élő felvétellel rendelkezünk róluk. Az alábbiakban ezekből láthattok néhányat:

Erről az együttesről nem sokat tudni. Skót és német zenészekből állt, akik Hamburgban működtek. Egyetlen lemezük jelent meg (egyes források szerint nem is 1971-ben, hanem egy évvel korábban), amelyen progresszív blues-rockot játszanak.

Ezen a héten egy különleges progresszív együttes ajánlok, amely a középkori és a reneszánsz muzsika elemeit vegyíti a rockkal. A fülbemászó dallamok és a sok évszázaddal korábban használt hangszerek kellemessé és különlegessé teszik e lemezüket is. 

Ennyi idő után igazán eljött az ideje egy kivételes lemeznek, amelyet már évek óta "vártam" a jútubra, és végre néhány nappal ezelőtt fedeztem fel. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy veletek is megosszam. A Faces is azok közé az együttesek közé tartozik, amelyek több albumot adtak ki 1971-ben. Ezek közül az egyik már szerepelt a blogban. Esetükben most kivételesen nem a másik stúdiólemez kerül sorra, hanem egy válogatás - de micsoda válogatás! A 2004-ben gyűjtemény 67 dala közt hallható az együttes négy lemezének sok száma korábban kiadatlan koncert- és stúdiófelvételekkel együtt. A blogból még "hiányzó" 71-es Faces dalainak többséges is megtalálható itt (csupán egy Chuck Berry feldolgozás maradt ki). Az eredetileg 4 CD-s anyag itt egyetlen kattintással elérhető, és nagyszerű emléket állít a kiváló együttesnek. Hallgatva nem győzök csodálkozni rajta, hogy mennyire változatos és színvonalas életművet hagytak hátra. A tagok később még nagyobb sikereket értek el, de a Faces zenéjének, szertelen fellépéseiknek varázsa odalett.

Néhány 1971-es élő felvétel az együttessel, amelyen lazaság tekintetében nem igen lehetett túltenni.

A Beatles és a Rolling Stones mellett a féktelen fellépéseiről is ismert Who kétségtelenül szintén a hatvanas évek legjelentősebb angol együttesei közé tartozik. Miután úttörő 1969-es rockoperájukkal (Tommy) hatalmas sikert arattak, a hetvenes években sem lassítottak, újabb hasonló albumot kívántak kiadni. Ez ekkor ugyan nem valósult meg, az oda szánt dalokból viszont elkészítették az 1971-es év egyik legkitűnőbb lemezét. Ennek már a borítója is különleges: a 2001: Ürodüsszeia c. filmre utaló képen az együttes tagjait látjuk, amint éppen távoznak egy hatalmas salakkupac közepén álló általuk levizelt betonoszloptól. A zene sem akármilyen, rögtön nyitásként  itt a Baba O'Riley sajátos intrójával, kőkemény riffjével, emlékezetes gitárszólójával, majd a közönségénekeltető refrénnel, végül pedig a cseppet sem szokványos outro-val, amelyen az East of Eden hegedűsét is hallhatjuk (és amit emlékeim szerint annak idején Florián Pittiş a román hora körtánc zenéjéhez hasonlított). A későbbiekben sem fogják vissza magukat: Keith Moon elképesztő dobolása, John Entwistle briliáns basszusfutamai, az ereje teljében levő Roger Daltrey hangja és természetesen a dalok túlnyomó részét szerző Pete Toenshend gitárjátéka is hozzájárul ehhez, a rock hangzást a szintetizátorok gyakori használata teszi még izgalmasabbá. A kemény dalok mellett emlékezetes balladákat is hallhatunk, miközben hol a keserűség, hol a humor, hol a harag, a szenvedély vagy éppen a fájdalom kerekedik felül. Alapmű.

A lemez két daláról találtam viszonylag korai koncertfelvételt:

A lemez első, egyben legismertebb dalát a Pearl Jam is rendszeresen játszotta koncertjein. Íme egy  velük készült New York-i felvétel:

A Cactus egy amerikai "supergroup" volt az 1970-es évek elején. A kiváló zenészek második lemezükön kemény elektromos blues játszanak. Kezdetnek egy sajátos Little Richard-feldolgozást hallhatunk, amelyet főleg saját dalok követnek.