Az amerikai énekesnő a Woodstocki Fesztiválon való fellépésével vált híressé, és a következő években lemezek egész sorát jelentette meg. A Gather Me-n található legnagyobb sikert arató dala, a Brand New Key, amely meglehetősen kétértelmű szövege ellenére (vagy tán éppen azért) is több hétig vezette az amerikai slágerlistát. A lemez többi felvétele sem marad el mögötte. Az alábbiakban egy változatos, napjainkban is friss anyagot hallhattok, amelyet sajnos csupán négy részletben tudtam mellékelni.

A lemez legismertebb dalához videó is készült:

A BBC által felvett koncerten még franciául is énekel:

Melanie főleg saját dalait adta elő, de időnként mások szerzeményeit is elénekelte. Az Ed Sullivan Showban a  Ruby Tuesday-t adta elő a Rolling Stones-tól: 

 A holland televízióban egy korábbi dalát énekelte el egy kisebb kórus kíséretével, ami így még inkább kidomborítja a gospel hangulatot.

Végül a békéről énekel:

A kiváló angol billentyűs 1970 végén alakított új együttest, amellyel a következő évben két nagyszerű lemezt is kiadtak. Ezek közül most a másodikat hallhatjátok, rajta a jazz-rock, a progresszív-rock, a blues, a soul és a funk különleges egyvelegével.

Élőben ők is sokkal dinamikusabban játszanak. Az első felvételen kis ízelítőt kaphatunk a korabeli koncertek hangulatából, láthatjuk például, hogyan lehet táncolni jazz-rockra. Az utolsónál pedig rácsodálkozhatunk arra, hogy annak idején ezt is pop zenének nevezték.

A trió két 1971-es lemeze közül ezúttal az elsőt hallgathatjátok. A saját dalok mellett található rajta egy Traffic meg egy Stones-feldolgozás is (bár egyik sem mondható jobbnak az eredetinél)

A Grand Funk Railroad az 1970-es évek elején a legnépszerűbb együttesek közé tartozott az Egyesült Államokban. A lemez kiadásának évében léptek fel például a New York-i Shea Stadionban:

A következő évben a Madison Square Gardenben is koncerteztek. Itteni fellépésükön vendégként Freddie King is eljátszotta néhány ismert dalát:

Az angol Kaleidoscope ambíciós dupla koncept lemeze egy Marilyn Monroe-ról mintázott lány tragikus pályájáról szól. A történetet a rock, a folk, a pszichedelikus és a progresszív zene elemeinek felhasználásával mesélik el. Ez annak idején nem nyerte el a lemezkiadó vállalat illetékeseinek tetszését, akik nem voltak hajlandóak kiadni. Talán túlságosan nagyszabásúnak minősítették az albumot, amelyet végül két évtizeddel később jelenhetett meg. Sajnos csak a második lemezt találtam meg egy részben, az elsőt csupán dalonként tudom mellékelni: 

Ezúttal ismét egy német progresszív együttes következik. A rövid életű Rufus Zuphall második és egyben utolsó (korabeli) lemezén a "szokásos" hangszereken túl figyelemreméltó a fuvola és a mellotron jelenléte - meg az érdekes ízlésről (vagy inkább csak provokációról) tanúskodó borító (amelynek másik oldala nem kevésbé különleges).

Egyetlen korabeli felvételt találtam róluk:

A blues zene egyik legismertebb hangjával kétségtelenül Howlin Wolf rendelkezett (eredetileg Chester Arthur, a 21. amerikai elnök nevét viselte). Rekedtes, időnként vonító éneke védjegyévé vált, innen kapta művésznevét is. Ezen a lemezen a már beteg előadót nem akármilyen fehér zenészek (például Eric Clapton, Steve Winwood, Ian Stewart, Charlie Watts, Ringo Star és Bill Wyman) kísérik, amint néhány ismert dalát adja elő.

Korabeli élő felvétel, amelyen sokat sztorizik is:

Végül egy jelenet a Cadillac Records című filmből, ahol a nagy rivális Muddy Waters is feltűnik:

A Sly and the Family Stone egyszerre volt "családi vállalkozás" és az első ismert "integrált" együttes, amelyben nők és férfiak, feketék és fehérek játszottak együtt. Elsősorban a funk népszerűvé tételében játszottak nagy szerepet, de zenéjük e mellett a soul, rock, pszichedelia és a rhytm and blues különleges egyvelegét is nyújtotta. Az együttes a hatvanas évek második felében virágkorát élő amerikai polgári jogi mozgalomhoz is kapcsolódott, szövegeik súlyos társadalmi kérdésekkel is foglalkoztak. 1971-es lemezük a korábbiaknál jóval visszafogottabb, sötétebb, a zenekarvezető ekkorra már kezdett leszámolni korábbi illúzióival (csakúgy, mint annyi kortárs zenész), idealizmusát keserűség, lelkes aktivizmusát fokozatosan a cinizmus váltotta fel. A zenéje azonban továbbra is magával ragadó. Itt inkább rögtön abbahagyom (vagy csak felfüggesztem) a jelzők sorát. Hallgassátok!

Az alábbiakban a zenekarvezető nővérével kettesben adja elő a fenti lemez egyik dalát, amely az amerikai slágerlista első helyét is megjárta.

Az együttes különleges hangszerelései és színpadi fellépései emlékezetesek voltak, ezért az alábbiakban egy hosszabb válogatást láthattok korabeli fellépéseikkel - köztük Woodstockban rögzített dalokkal is. 

A Free az angol hard rock egyik úttörő bandája volt. Zenéjükön inkább a soul hatása érződik, mint a blues-é, szinte összes számuk lassú tempójú. Igaz ez legnagyobb slágerükre, az All Right Now-ra is, amely egyben 1971-es koncertlemezük nyitódala is.

Az 1970-es isle of Wight-i fesztiválon történő fellépésüket fimre vették, de az egyetlen elérhető változatban az valamiért kétszer egymás után látható:

További élő felvételek ugyanabból az évből:

Ezen a héten egy újabb, a német Krautrock irányzathoz sorolt együttesre kerül sor. Zenéjük időnként egészen kemény, de pszichedelikus és szimfonikus elemeket is tartalmaz.

Korabeli élő felvételeket is találtam, amelyen a lemez két dalát adják elő:

A nigériai zenész az afrobeat stílus úttörője, egyben politikai aktivista is volt. Zenéjében a nyugat-afrikai elemek mellett jazz és funk hatások érvényesülnek. Rengeteg lemezt adott ki; ezek közül az egyik 1971-eset hallhatjátok. Kalandos életéről, küldetéstudatáról egy másik albuma kapcsán írok majd.