Ezen a héten újabb különleges lemez kerül sorra. Talán progresszív-pszichedelikus folknak címkézhetnénk. Roy Harper egyedül gitározik és énekel rajta. Egyetlen dalban segíti ki a szintén akusztikus gitáron játszó Jimmy Page, ám a hangzást a szimfonikus hangszerelés teszi még különlegesebbé. A lemez címe a léprigóra utal, ami esős, szeles időben is dalol, akárcsak az énekes, aki akkor sem hallgat el, amikor nehéz idők járnak. Az album csupán négy számot tartalmaz, amelyek mindegyike legalább 7 perces, és meglehetősen elgondolkodtató szöveggel bír.
Az alábbi összeállításban Harper négy dalt ad elő 1972 őszén. Köztük az első Bob Dylantől származik, bár Harper népdalként hivatkozik rá.
Végül pedig egy még hosszabb 1969-es koncertfelvétel:
Az 1971-es év egy újabb kiemelkedő lemezéhez érkeztünk, amely máig szerepel a különféle "minden idők legjobb rockalbumai" listán. A blogban már szerepelt Faces a rengeteg koncert mellett ebben az évben tulajdonképpen három albumot is kiadott: kettőt a saját nevük alatt, egyet pedig énekesük szólólemezeként. Ezen a rock, folk, blues, soul, country, sőt gospel különleges egyvelegével szolgálnak. A számos feldolgozás között felbukkan például az a That's All Right, amit annak idején mi is játszottunk. A hangszerek közt mandolint és hegedűt is hallhatunk, a háttérvokálba pedig a Stewarthoz hasonlóan skót Maggie Bell, a blogban már szerepelt Stone the Crows énekesnője is besegít.
A legnagyobb sikert ugyanakkor Rod Stewart egyik saját szerzemény aratta: a Maggie May az óceán mindkét partján a slágerlisták élére került. Pedig a dal a fiatal énekes és egy nála jóval korosabb hölgy szerelméről szól meglehetősen kendőzetlenül. Stewart világsztárrá vált. Így ez az év egyben a Faces végének a kezdete is - frontemberének sikerei nyomán az együttes tagjait összefűző kötelékek meglazultak, néhány év múlva feloszlottak. Ezen a felvételen a Faces tagjait is láthatjuk:
Az alábbi koncertfelvétel meglehetősen rossz minőségű, ugyanakkor valamennyire visszaadja a Faces különleges koncertjeinek hangulatát, lazaságukat.
A krautrock legendás úttörő formációja egy müncheni művészi kommuna tagjaiból alakult és a korszakra jellemző kísérletező zenét játszott. Ezúttal harmadik lemezük kerül sorra.
Ezen a héten ismét egy holland együttesre esett a választásom. A Golden Earring hosszú pályafutása alatt 25 lemezt adott ki, és több nemzetközi slágert is jegyeztek. Hetedik albumuk a Hét könny címet viseli.
Az alábbi két korabeli koncertfelvételen az együttes két eltérő "arcát" láthatjuk. Míg az első a hosszú fuvola bevezetéssel inkább progresszív irányultságukat jellemzi, a másodikon jóval keményebb rockot játszanak.
Don 'Sugar Cane' Harris már szerepelt a blogban John Mayall Back to the Roots lemezén, de ugyancsak közreműködött például Frank Zappa kitűnő 1970-es albumán, a Hot Rats-en (amely még nem került sorra). A Fiddler on the Rockot leginkább a jazzfunk műfajába sorolhatnánk, de rock és blues elemeket szintén tartalmaz. Az amerikai hegedűs énekel is rajta, miközben kiváló zenészek kísérik: a Canned Heatben, majd Mayall bandájában játszó Larry Taylor basszusgitáros és Harvey Mandel gitáros, valamint Mayall akkori dobosa, Paul Lagos.
Sokáig csak a Wishbone Ash következő évben megjelent lemezét ismertem. A jóval sikeresebb Argushoz képest a Polgrimage változatosabb, miközben ugyanúgy alapvetően a két gitár összjátékára épülő progresszív elemekkel tűzdelt hard-rock. Nem csak sokszínűbb, de merészebb is ez az album, amely dobszólóval, majd egy jazz szerzemény sajátos feldolgozásával indít. Legfeljebb a Focus blogban nemrégiben szerepelt lemezének ugyancsak kezdődalához (a Hocus Pocushoz) lehetne hasonlítani. A folytatás is méltó a nagyszerű kezdethez, de nem akarom tovább szaporítani a szót. Hallgassátok!
Ezúttal egy német folk-rock együttes kerül sorra. Miközben kétségtelenül a műfaj angol hírességeit (elsősorban a Pentangle-t) utánozzák, a progresszív-pszichedelikus részek, a keleti hatások, a sokféle hangszer használata, az improvizációk izgalmassá és eredetivé teszik ezt a lemezt. A finom, akusztikus zene kedvelőinek különösen ajánlom.
Két rövid korabeli élő felvételt is találtam róluk:
A Uriah Heep múlt heti lálálázását hallgatva jutott eszembe a Pink Floyd. Náluk ebben az időben ugyancsak megesett ez, ám sohasem zavart. Míg előző lemezük első oldalát foglalta el egy különleges szerzemény, ezúttal az a második oldalra került. Számomra elsősorban az Echoes teszi emlékezetessé a Meddle-t, amelyen egyébként hallhatjuk például a Liverpool szurkolóit a klub himnuszát énekelni a Kop-on, valamint Steve Marriott kutyáját vonyítani egy akusztikus blúzban.
A lemez felvételeleinek befejezése, de még azok megjelenése előtt rögzítették az alábbi "koncertet" Pompeii amfiteátrumában. A fellépéssel több szempontból is mintát adtak. Az ebből készült filmet éppen az Echoes foglalja keretbe, a lemez egy másik dalát is eljátsszák rajta, és egy újabb "kutyás" blúzban is részesülünk. Utóbbin David Gilmour szájharmonikázik, Roger Waters gitározik, míg Rick Wright a mikrofonállványt alakítja. Amikor először láttam, már akkor is több évtizedes volt a felvétel, ám ennek ellenére minden bizonnyal leesett állal, és tágra nyílt szemekkel néztem. A tévében nálunk 1989-ig nagyrészt román táncdalénekesek szerepeltek, utána is csak videókazettákon lehetett ilyesmihez hozzájutni. Szóval nagy kincsnek számított, már nem emlékszem, ki szerezte meg, de az élmény azóta is felejthetetlen. A Pink Floyd legismertebb, legsikeresebb lemezei ez után készültek, ám számomra mindig is kedves és különleges marad progresszív korszakuk.
Nem ez volt az egyetlen különleges helyszínen rögzített 1971-es Pink Floyd koncert. Egy francia apátsági templomban is felléptek. Az itteni első dalt évtizedekkel ezelőtt mi is felvettük az ELTE Körösi Kollégiumának 9. emeletén a Budaörsi úton.
Szerencsére rengeteg korabeli koncertfelvételük elérhető. Ezúttal még kettőt választottam. Elsőként David Gilmour egyik első saját szerzeményét hallhatjátok az eredetinél háromszor hosszabb változatban:
Ezen a szintén Franciaországban rögzített koncerten az előző évben megjelent albumuk (az Atom Heart Mother) eredetileg 23 perces nyitószáma is elhangzik. Bár több koncerten fellépett velük a lemezen szereplő kórus és egy fúvószenekar is, ezúttal nélkülük adták elő a dalt, amely így jóval rövidebb.
A hard rock az 1970-es évek elején vált a zenei paletta meghatározó részévé. A műfaj kiválóságai közé tartozó Uriah Heep ebben az évben két kiváló lemezzel is előrukkolt. Ezek közül ezúttal a másodikat hallhatjátok. Az együttes jellegzetessége az orgona meghatározó szerepe, valamint a korban elterjedt progresszív elemek használata. A July Morning ötlettelennek tűnő lálálázásával máig sem vagyok kibékülve. Különösen úgy, hogy a következő dalban hosszas nánánázás követi.