Az e heti különleges lemez. Az úgynevezett progresszív rock egyik csúcsteljesítménye, olyan zene, amelyet cseppet sem lehet könnyűnek nevezni. A Van der Graaf Generatort annak idején Vásárhelyen nem ismerték, magam fedeztem fel, nem emlékszem már, mennyi időbe tellett "megemészteni", de nem lehetett egyszerű. A lemez annak a korszaknak a végén született, amit a műfaj (nevezzük rocknak) aranykorának képzelek: amikor zenészek sokasága kísérletezett valami újjal, valami mással, összetettebb, különlegesebb hangzással. Nem az érdekelte őket, hogy mennyire lesznek sikeresek, miként tudnak alkalmazkodni a közönség ízléséhez, hogyan tudják utánozni a divatos előadókat. Eredetit, igényeset akartak alkotni. Olyan muzsikát amely nem egyszerűen "csak" szórakoztat, hanem annál sokkal többet, összetettebb élményt nyújt - komolyabb. Kísérleteztek hangszerekkel, műfajok keverésével, az addig átléphetetlen határok feszegetésével, bonyolult ritmussal, váltásokkal, hosszú és cseppet sem sablonos dalokkal, egy-egy koncepció köré épített lemezzel, virtuóz hangszeres betétekkel, költői szövegekkel. 

A VdGG a progresszív műfaj nagyjai közül való, zenéjük időnként felemelő, összességében azonban inkább vívódó, és igencsak sötét - akárcsak időnként az életünk. Lemezeiken a gitár viszonylag alárendelt szerepet játszik (ha egyáltalán használják), nem a szólók, nem a rendkívüli hangszeres tudás, a virtuozitás, hanem a zene merészsége, átütő ereje hat. Elsősorban az énekes különleges, hol suttogó, hol üvöltő hangja, a billentyűsök (orgona, mellotron) és a szaxofon, időnként pedig a dob jut vezérszerephez és hajszolja a többieket újabb és újabb irányokba. A dalok különleges dinamikával rendelkeznek, váltakoznak a nyugodt, halk, békés, valamint a kemény, időnként egyenesen vad részek, az énekes érzelemmel teli, elementáris, átütő erejű hangja mindig lenyűgöz. A harag, a düh, a gyász, a zavar mellett képes melegséget, gyengédséget is árasztani magából. A lemez egyszerre szép és sodró erejű, finom és dögös, lágy és kemény, kellemes és kínzó, az elidegenedés és kétségbeesés mellett szerephez jut rajta az önirónia, több alkalommal a saját korábbi dalaikra való utalások is találhatóak rajta. Vendégként hallható rajta Robert Fripp, a műfaj egyik másik kiemelkedő együttese, a King Crimson gitárosa, bár jelenléte nem különösebben feltűnő. Itt is tapasztalhatjuk, mennyiféle hatást voltak képesek képes volt beépíteni zenéjükbe: pszichedelikus, jazz, klasszikus, avangárd elemek bukkannak fel dalaikban. Miközben más progresszív együttesek szövegei gyakran az elvont fantázia világába vezetnek, Peter Hammill képes személyessé tenni őket, ezzel még inkább megszólítva, bevonva a zenébe a hallgatót.

A lemez csupán három dalt tartalmaz. Az első tobzódik a ritmusváltásokban. A politikai vezetők szánalomra méltó esendőségéről, romlottságáról szól, és azok ostobaságáról, akik vakon követik őket, saját vesztükbe rohanva, akár a dal címében szereplő lemmingek. A zenei témák, riffek brutális tömkelege örvényként ránt magával, ám végül a remény kerekedik felül. A következő dal már-már himnikus magasságokba emelkedve indít és a művészetek egyik örök témáját tárgyalja: az emberi természet kettősségét, a személyiség törékenységét, sebezhetőségét. Értelem és érzelem, szenvedély és ésszerűség "irányítanak" minket, a bennünk lakozó "angyal" és "gyilkos" küzd értünk. Ezért egyszerre vagyunk képesek a jóra és a gonoszra, lehetünk együttérzők és önzők, kérdés azonban, hogyan válhatunk így szabaddá, miként lehetünk önmagunk, egyáltalán kik vagyunk? A mennyei, fennkölt zene így vált át fergeteges crescendóba, majd torkollik végül egy poliritmikus orgiába. Az utolsó dal 23 perces, akkor egy teljes lemezoldalt foglalt el - erre korábban csak nagyon kevesen vállalkoztak (az előző évben például a Pink Floyd és a Soft Machine, majd 1971-ben ismét a Pink Floyd és a Caravan). Egy világítótorony magányosan gyötrődő őréről hallunk benne, akit saját szörnyű vétkének terhe nyomaszt. Talán az elől menekülve választotta ezt a foglalkozást, hogy valamiképpen feldolgozza azt, amit elkövetett. "I prophecy disaster, then I count the cost. I shine but shining, dying, I know that I am lost." A zene a történetnek megfelelően alapvetően sötét és kínzó, ám erőteljes és felemelő is. Hammill magányosan és társak után vágyódva emészti magát. Angliában a lemez nem aratott különösebb sikert, de Olaszországban a slágerlista élére került. Több mint fél évszázaddal később ez elképzelhetetlennek, szinte felfoghatatlannak tűnik. Talán nem véletlen, hogy ez után a remekmű után nem volt hová továbblépjenek, és a VdGG felbomlott (4 évvel később folytatták). Természetesen lehet bírálni a műfajt, az együttest, nevezhetik öncélúnak, elvontnak, vagy éppen emészthetetlennek, számomra azonban már sok évtizede gyönyörű, megrázó, felkavaró drámai erejű és megunhatatlan. Érdemes próbálkozni, mert ha sikerül "megbarátkozni" vele, különleges élményt nyújt - olyat, amilyet más együttesek nem képesek. Amennyiben azt szeretnénk, hogy igazán hasson, és van rá lehetőségünk, hallgassuk "rendes", nagy hangszórókon.

A lemez utolsó dalát a belga televízióban élőben is előadhatták. A felkérés annyira váratlanul érkezett, hogy a koncerteken nem játszott darab szövegét Hammillnak időnként az elektromos zongora kottatartójára helyezett lemezborítóról kellett olvasnia.

Két dal előző lemezükről: