A Beatles és a Rolling Stones mellett a féktelen fellépéseiről is ismert Who kétségtelenül szintén a hatvanas évek legjelentősebb angol együttesei közé tartozik. Miután úttörő 1969-es rockoperájukkal (Tommy) hatalmas sikert arattak, a hetvenes években sem lassítottak, újabb hasonló albumot kívántak kiadni. Ez ekkor ugyan nem valósult meg, az oda szánt dalokból viszont elkészítették az 1971-es év egyik legkitűnőbb lemezét. Ennek már a borítója is különleges: a 2001: Ürodüsszeia c. filmre utaló képen az együttes tagjait látjuk, amint éppen távoznak egy hatalmas salakkupac közepén álló általuk levizelt betonoszloptól. A zene sem akármilyen, rögtön nyitásként itt a Baba O'Riley sajátos intrójával, kőkemény riffjével, emlékezetes gitárszólójával, majd a közönségénekeltető refrénnel, végül pedig a cseppet sem szokványos outro-val, amelyen az East of Eden hegedűsét is hallhatjuk (és amit emlékeim szerint annak idején Florián Pittiş a román hora körtánc zenéjéhez hasonlított). A későbbiekben sem fogják vissza magukat: Keith Moon elképesztő dobolása, John Entwistle briliáns basszusfutamai, az ereje teljében levő Roger Daltrey hangja és természetesen a dalok túlnyomó részét szerző Pete Toenshend gitárjátéka is hozzájárul ehhez, a rock hangzást a szintetizátorok gyakori használata teszi még izgalmasabbá. A kemény dalok mellett emlékezetes balladákat is hallhatunk, miközben hol a keserűség, hol a humor, hol a harag, a szenvedély vagy éppen a fájdalom kerekedik felül. Alapmű.
A lemez két daláról találtam viszonylag korai koncertfelvételt:
A lemez első, egyben legismertebb dalát a Pearl Jam is rendszeresen játszotta koncertjein. Íme egy velük készült New York-i felvétel:
