1971-ben igencsak sokféle zenei irányzat "virágzott." Ezek egyike az angol folk-rock, amelynek képviselői ebben az időben gyakran progresszív elemeket is vegyítettek zenéjükbe. A Dulcimernek egyetlen lemeze jelent meg annak idején, de kétségtelenül rászolgált arra, hogy a blogban szerepeljen.

Ugyanabban az évben rögzítettek egy másik lemezt is, amely azonban csak két évtizeddel később jelenhetett meg.

Ezen a héten a különleges hangú Maggie Bellt foglalkoztató Stone the Crows harmadik lemeze kerül sorra.

Az együttes gitárosát a következő évben koncert közben a színpadon érte halálos áramütés. Az alábbi két hosszabb felvételen már egy másik gitáros játszik. Nem sokkal később feloszlottak.

1990 márciusáról marosvásárhelyiként egészen más jut eszembe, de akkor indult az a rádióműsor, amelynek köszönhetően rengeteg jó zenét ismerhettem meg - az e heti együttesről is ott hallottam először. Korábban már írtam róla, mennyire nehéz volt akkoriban zenéhez jutni felénk. A helyzet fokozatosan javult, először Vásárhelyen, majd Budapesten is nagyon sok zenét tudtam szerezni. Eleinte kazettára másoltam-másoltattam őket, de sok előadót nem ismertem - fennállt annak a veszélye, hogy olyasmiért adok ki pénzt (az üres kazetta és a másolás árát), amiért nem érdemes. Később többféle rocklexikont is beszereztem; ezekben a szerzők által legfontosabbnak ítélt együttesekről volt rövid leírás és diszkográfia - bár gyakran ezekből sem derült ki, melyek a gyengébb lemezek, amelyeket fölösleges felvenni. Nem emlékszem, mikor fedeztem fel a Pittiş Show-t, mindenesetre évekig a legfőbb zenei "forrásommá" vált. A műsor nevét Florian Pittişről kapta. Korábban egy szombati tudományos tv-műsor hangjaként ismertem őt: jellegzetes baritonjával tette még különlegesebbé a távoli égitestekről vagy éppen a földi élővilágról szóló adásokat. Egyébként neves román színész, rendező, zenegyűjtő, maga is szövegíró, énekes volt. Műsoraiból nagyon sok zenét vettem fel. Pedig jóval többet nyújtott annál. A hatalmas ismeretanyaggal rendelkező, tehetséges, a jó zenét szenvedélyesen szerető és népszerűsítő műsorvezetőtől rengeteget lehetett tanulni. A majdnem kétórás műsoridőben általában teljes lemezeket mutatott be, a fontosabb együtteseknek, előadóknak (mint pl. a Led Zeppelin, vagy a King Crimson) egész sorozatokat szentelt. Néha eltért ettől, például amikor a hatvanas évek második felének slágerlistás számaiból szemezgetett, így olyan előadók is műsorba kerültek, akik csupán egy-két számmal vétették észre magukat annak idején. Az is megesett, hogy J. J. Cale lemezeiről válogatott dalokat, közben pedig verseket szavalt... A visszafogott zene hangulata és a költészet egészen különleges elegyet alkotott. Máskor kimerítő ismertetéseket hallhattunk tőle egy-egy lemezről (ezek közül sajnos csak a Santana Caravanserai-ról mondottak rémlenek). Akkoriban a műsorban sugárzott zenék voltak fontosak számomra, ma sokkal inkább a "körítés" érdekelne, azok a versek, vagy méltatásai. Nemrégiben rákerestem a neten, és megtaláltam néhány műsort. Az egyiket elindítottam, Pittiş Shakespeare-idézettel kezdett... tovább nem is hallgattam.

A Mahavishnu Orchestra az 1970-es évek ún. fúziós irányzatának úttörő együttese volt, nevük John McLaughlin akkori (szellemi) mesterétől, az indiai származású gurutól, Sri Chimnoytól származik, aki a Mahavishnu (azaz 'nagy Vishnu') nevet adta a gitárosnak. Az együttes tagjainak származása is színes, akárcsak zenéjük: anglial, panamai, cseh, ír és amerikai születésűek, elképesztő egyéni képességeiket nagyszerű szerzemények során bizonyítják. Még rengeteget lehetne írni róluk: az együttes előtti pályafutásukról, elképesztő muzsikájuk hatásáról, arról, hogy mennyi együttes követte őket a jazz-rock műfajában, és persze arról, hogy micsoda karriert futottak be a későbbiekben - de azt hiszem, már így is túl sokat írtam.

Ha igazak a feliratok az alábbi két felvételt két nap eltéréssel rögzítették a következő évben. Ezeken láthatjuk, hogy amúgyis összetett szerzeményeiket még hosszabb improvizációikkal hová fejlesztették fellépéseiken.

A nemrég 90. életévét betöltő John Mayall az angol blues "mozgalom" talán legfontosabb alakja, aki az 1960-as évek közepétől lemezek hosszú sorával népszerűsítette a műfajt. Együttese, a John Mayall Bluesbreakers a rockzene sok kiemelkedő alakját foglalkoztatta, kiváló zenészek hosszú sora "nőtt fel" mellette, akik aztán nagyszerű együtteseket alakítottak. Mayallnek számos korábbi zenésztársát sikerült megnyernie a lemezen való szereplésre. Ő maga nem csupán énekel, de gitáron, orgonán, szájharmonikán és zongorán is játszik, ugyanakkor elsősorban a három gitáros (Eric Claton, Mick Taylor és Harvey Mandel), a hegedűs  Don "Sugarcane" Harris, valamint a szaxofonon és fuvolán játszó Johnny Almond csillog. A közreműködő zenészek képességeit jól jelzi, hogy például a dobos Keef Hartley ekkor sikeres saját együttest vezetett (az ő 1971-es lemezükre majd máskor kerül sor). Mayall korábban sok feldolgozást játszott, ekkor azonban már nem csupán rutinos zenekarvezető, de magabiztos dalszerző is, így ő jegyzi mind a 18 felvételt is. Ezeken már nem csupán a blues különféle változatait adják elő, de a rock és a jazz irányába is elmerészkednek. A nagyszerű szólók mellett figyelemreméltók a dalok szövegei, amelyek társadalmi kérdések sokaságát vetik fel. Mayall énekel többek között a házasság intézményének "őrültségéről" (madness), a hatalmas közúti forgalom ártalmairól, Jimi Hendrix halála alkalmából a kábítószer veszélyeiről, a televízió hipnotizáló hatásáról, a fölösleges termékek vásárlására ösztönző fogyasztói társadalomról.

Két élő felvétel a korszakból:

A jellegzetes hanggal és stílussal rendelkező John Lee Hooker a boogie mestereként vált ismertté. 1971-ben több lemezt is kiadott. Ahogy a blues dalok, az I Feel Good! felvételei is elsősorban a férfi-nő viszony (általunk is nap mint nap megtapasztalt) szépségeiről és fájdalmairól szólnak, de azért Hooker még aktuálpolitikai kérdésekre is kitér bennük. A saját szerzemények mellett pedig feldolgozza a Muddy Waters és a Cream előadásában híressé vált Rollin' and Tumblin' című blues klasszikust. Hooker több mint fél évszázados karrierje legnagyobb sikereit élete végén (1989-1997 közt) aratta, ám az alábbiak is kitűnő lemezek.

Ugyanebben az évben készített közös lemezt a dalait már korábban is játszó, a boogie-t sikeresen népszerűsítő, a blogban korábban már szereplő Canned Heat-tel (a dupla lemezt az alábbiakban két részletben hallhatjátok):

Az 1971-es közös turnéjuk egyik állomásán készült felvétel:

Egy 1970-es felvétel John Lee Hookerrel:

Korábban szerepelt a blogban a Taste. A rövid életű együttes felbomlása után a még mindig csupán 23 éves Rory Gallagher hosszú szólókarrierbe kezdett. 1971-ben rögtön két lemezzel rukkolt elő (a másodikra majd a későbbiekben kerül sort). Az ír énekes-gitáros itt kizárólag saját szerzeményeit játssza, köztük kevesebb a blúz, viszont mandolinon, szájharmonikán, sőt még szaxofonon is hallhatjuk őt. Nagyon régóta ismerem ezt a lemezt,  szerintem elejétől végéig kiváló, kedvenc dalom két annyira különböző, de egyaránt nagyszerű szólója miatt a Hands up.

A gitáros folyamatosan turnézott, rengeteg koncertet adott, amelyeket szerencsére sok felvételen örökítettek meg. Az alábbiakban egy 1971-72-ből származó összeállítást láthattok. Az itteni dalokban még szabadabban, szertelenebbül, sziporkázóbban, szenvedélyesebben szólózhat, és jóval több blúzt játszik - köztük néhány feldolgozást is.

Erre a hétre egy skót együttest választottam. A Beggars Opera második lemeze a korabeli progresszív hangzás számos jellegzetességét felvonultatja: a gitár és az orgona összjátéka mellé időnként mellotron is társul, az erőteljes éneket szimfonikus elemek egészítik ki.

1971 nem csupán a rock, a folk, a fúziós- vagy éppen progresszív zene nagyszerű éve volt, de a kemény rock irányzatait elindító együttesek is letették a névjegyüket ekkor. A Black Sabbath harmadik lemeze igazi klasszikus: a heavy metal számos irányzatának (mint a doom, a stoner vagy a sludge) ihletője. Tony Iommi különleges gitárhangolása hosszú távon is hatott azokra az együttesekre, amelyek a következő évtizedekben a lehető legsötétebb, legnyomasztóbb hangzásra törekedtek. A Children of the Grave galoppozó ritmusa később például az Iron Maiden védjegyévé vált.

Egy párizsi koncertfelvétel az előző évből:

Egy másik koncertrészlet az 1974-es California Jam fesztiválról:

Amikor először hallottam, meglepett a Lindisfarne dallamos, kellemes zenéje. Bár a Newcastle-i együttest a folk-rock kategóriába sorolják, de azért jó néhány egyéb hatást is felfedezhetünk zenéjükben. 1971-es lemezük nagy sikert aratott annak idején (négy hétig vezette a brit listát), több slágert is tartalmaz, midig örömmel hallgatom.

A lemez két legismertebb dalának élő változata következik, végül egy franciaországi koncerttel zárul az e heti összeállítás:

Keith Jarrett zongorista és Gary Burton vibrafonos kitűnő 1971-es lemezén az avantgárd jazz, a pop, a rock és a country keveréke alkot különleges egyveleget.