A Grateful Dead-ről elsőként a korábban már említett román rádióműsorban hallottam. A különleges színész-műsorvezető-szerkesztő a mostani lemezhez hasonló koncertfelvételt játszott le tőlük, bár azon többnyire más dalok hangzottak el (mint a Hard to Handle, a Good Morning Little Schoolgirl vagy a Black Peter). A Pittiş Show adásait elsősorban középiskolás koromban hallgattam odahaza Vásárhelyen (az egyetemet már Bp-en kezdtem). Egyetlen kazettás magnónk volt, amit nagyrészt rádióként használtunk. Édesapám valamikor az 1970-es évek végén hozta Nyugat-Európából (akkoriban Romániából nagyon nehéz volt külföldre utazni, neki a helyi szimfonikus zenekar tagjaként sikerült). Elsősorban híreket, sportközvetítéseket hallgattunk rajta a Kossuth Rádión és a Szabad Európa Rádión. Egy idő után felfedeztem, hogy a rádióműsorokat fel lehet venni kazettára. Mivel akkoriban máshonnan alig tudtam jó zenéket szerezni, és e téren is telhetetlen voltam, elkezdtem rögzíteni Pittiş adásait. Nem volt egyszerű. Például azért, mert vasárnap este 10-től éjfélig tartottak. Nekem akkor már ágyban kellett volna lennem, hiszen másnap reggel iskolába mentem, ezért a szüleim nem nézték jó szemmel megszállottságom, amellyel ezt a műsort követtem. A rádió a konyhában volt, így gyakran én is ott töltöttem ezt a két órát. A szüleim talán aludtak, talán tudtak róla, hogy még fent vagyok, többnyire elnézték a dolgot kb. 17 éves fiúknak (bár előfordult az is, hogy ágyba parancsoltak). Annyira azért nem volt ez egyszerű, máskor ugyanis féltem, hogy ott észrevesznek, ezért becsempésztem magammal a rádiót a szobába, majd éjfélkor suttyomban visszavittem a konyhába. Maga a felvétel ugyancsak meglehetősen körülményes volt. Egyrészt a hangerő miatt. Az is megfordult a fejemben, hogy a rádiót teljesen lehalkítva rögzíteném az egészet, és csak a 60 vagy 90 perces kazetták lejártára kellene figyelnem, hogy minél hamarabb megfordíthassam őket. Pittiş viszont elég sokat beszélt, és néha voltak olyan műsorai, amikor nem egész lemezeket játszott le, hanem csak egy-egy számot (pl. előfordult, hogy egy-egy év nagy slágereit mutatta be vagy J. J. Cale dalokból válogatott, köztük pedig verseket szavalt). Szóval végig fülelnem kellett, ehhez pedig egy bizonyos hangerő elengedhetetlen volt. Ez a konyhában még nem okozott akkora gondot, a szobában viszont igen, hiszen az emeletes ágyban fölöttem feküdt az öcsém. Ő szerencsére általában jóízűen aludt (legalábbis emlékeim szerint), de akkor is a lehető leghalkabbra kellett állítanom a rádiót. Ezzel még nem értek véget a kihívások. A műsort ugyanis ultrarövid hullámon sugározták, vagyis nagyon jó minőségben szólt, viszont ahhoz antennát kellett használni, ami nem mindig működött megfelelően, így időnként nekem kellett tartanom... Ez pedig nehezen volt kivitelezhető normális testhelyzetben, ráadásul Pittiş a legtöbbször egész lemezeket adott, szóval hosszasan kellett mindenféle pózban lennem. Visszatérve a Grateful Dead-re: rájuk tényleg illik az egyébként elkoptatott legendás jelző. Az Egyesült Államokban hatalmas népszerűségnek örvendtek, amit elsősorban fellépéseiknek köszönhettek. Rengeteg koncereztek, számos élő lemezt adtak ki. Az alábbi albumuk cím nélkül jelent meg, az együttes ugyanis nem akart változtatni az általuk óhajtott címen (Skull Fuck), míg a kiadó nem volt hajlandó azt ilyen név alatt közzétenni. Az albumot híres borítója alapján általában a "Koponya és rózsák" névvel illetik. Rajta nagyjából fele-fele részben találhatók saját dalok és klasszikusok feldolgozásai. A legkülönfélébb stílusokhoz nyúlnak: rock, blues, country, folk és rock and roll egyaránt hallható a lemezen, amely remélem, elnyeri a tetszésetek

Az alábbiakban egy 1971-es franciaországi koncert felvételét láthatjátok. A zenekar hatalmas repertoárjára jellemző, hogy az alig néhány hónappal később rögzített fellépésükön egyetlen dalt sem játszottak a fenti lemezen megjelentek közül.

Az elsősorban Amerikában népszerű együttesnek egy másik európai (ezúttal dániai) fellépését is videóra vették alig egy évvel fenti lemez után: