A skót együttest elsősorban a hard-rock műfajhoz szokták sorolni, ám első lemezükön meglepően vegyes zenei világot ismerhetünk meg. Miközben sok téren megelőlegezik későbbi hangzásukat, hallhatunk szimfonikus kíséretet, az amerikai countryt idéző dalt, sőt egy közismert folk-rock ballada merész feldolgozását is.
Korabeli élő felvételek:
Azt hiszem, ausztrál együttes még nem szerepelt a blogban. A Pirana alapvetően orgona és gitárcentrikus, meglehetősen dinamikus progresszív zenét játszik - merészségükre jellemző, hogy a stúdiólemezen két dobszóló is szerepel (az első alig néhány perc után hangzik fel). Remélem, nektek is tetszik majd.
A blogban korábban már szereplő Mayall mostani lemeze meglehetősen különbözik az előzőtől. Miközben a korban elterjedt power triók alapvetően kemény rock zenét játszottak, Mayall egészen már hármast alakított: dob nélkül, csupán egy gitáros és egy basszusgitáros kíséretével vette fel ezt az albumot, amelyről bővebben itt olvashattok. Ő maga az éneklés mellett hol szájharmonikán, hol zongorán, hol gitáron játszik. A visszafogott zenéhez illőek a lemezen tárgyalt személyes témák, felidézett családi emlékek.
Néhány korabeli élő felvétel:
A Hawkwind az underground rock egyik legfontosabb együttese volt, amelyet elsősorban az ún, space rock stílushoz szoktak kötni. Zenéjüket a korszakban elterjedt kísérletezés, a különböző (elsősorban hard rock, progresszív és pszichedelikus) hatások sajátos ötvözése jellemzi. Második lemezükön mindez egyre inkább érvényesül.
A lemez megjelenését követően csatlakozott az együtteshez Lemmy Kilmister basszusgitáros-énekes (aki később a Motörhead frontembereként vált híressé). Az alábbi felvételen már őt is láthatjátok-hallhatjátok:
A következő együttesről nem sokat tudni. A New York-i hard-rock banda tagjai közül az egykor a Vanilla Fudge-ban orgonán játszó Mark Stein a legismertebb.
Három évtizeddel ezelőtt a Szent István körúton volt egy lemezbolt. Emlékeim szerint ott vállalták, hogy megfelelő díjazás fejében kazettára másolnak lemezeket. Így szereztem meg a Bread, Love and Dreams skót együttes első két albumát (ami annak idején a 90 peces kazetta két oldalára fért fel). Korábban nem hallottam róluk. Akkor viszont már a műfaj rajongója voltam, valószínűleg annyit kértem a boltban, hogy a kazettára folk-rockot vegyenek. Azonnal nagyon megtetszett az ő zenéjük is. A mostani viszont a harmadik lemezük, amit csak nemrég hallgattam meg. Érdekessége például, hogy a közreműködők között találjuk a Pentangle két tagját, Danny Thompsont és Terry Coxot is.
Korábban már szerepelt a blogban a Humble Pie korábbi 1971-ben kiadott lemeze. Ezúttal a New York-i Fillmore East-ben rögzített dupla koncertlemezük kerül terítékre. Némi ízelítőt kaphatunk itt koncertjeik hangulatából, tapasztalhatjuk, mennyivel energikusabb, nyersebb, impovizatívabb így zenéjük. Mindezt a dalválasztás is elősegíti, hiszen nagyrészt feldolgozásokat adnak elő, amelyeket elsősorban a két gitáros összjátéka, valamint a meglehetősen alacsony növésű (163 cm) Steve Marriott hatalmas hangja tesz emlékezetessé. A közel 73 perces lemez után ráadásként néhány további dalt is hallhatunk. A lemez megjelenése után vált ki az együttesből Peter Frampton és kezdett sikeres szólókarrierbe.
Korabeli élő felvételek:
Néhány napja hunyt el Dave Mason, a Traffic egyik alapító tagja, aki később számos albumot adott ki saját neve alatt. Az angol énekes-gitáros emlékére szóljon most második szólólemeze. Ezt Cass Elliottal közösen jelentették meg, ugyanakkor a The Mama's & The Papa's egykori énekesnője gyakran csupán a háttérvokálban működik közre. Igazából ez is egy Mason-lemez.
Élő felvétek a következő évekből
Mivel még nem hallhattunk mexikói lemezt, következzen most egy (habár nem tett rám különösebben mély benyomást) :
Ma újabb rég elfeledett angot együttes kerül sorra. Nem sokat sikerült megtudnom róluk. Leginkább a hard rock és a blues elegyét adják elő, ám zenéjük meglepően izgalmas és változatos. A Für Elise például az amerikai népdalként elterjedt Cocaine Blues egyik változatának előadása közben csendül fel.