Nehéz megmondani, melyik 1971 legjobb, legszebb, legjellegzetesebb, legnagyobb hatású, legfontosabb, legmerészebb, legsikeresebb stb. lemeze. Az viszont biztos, hogy több kategóriában is az elsők közt végezne a mostani album. Ennek borítóján nem szerepelt cím, sőt még az együttes neve sem. A tagokat négy szimbólum jelenítette meg. Negyedik lemezük felvételére vidékre vonultak vissza, ott együtt élve rögzítették a dalokat. És micsoda dalokat! Köztük számos igazi klasszikus, mint a nyitó Black Dog, a Rock and Roll, a When the Levee Breaks és természetesen a Stairway to Heaven, minden idők egyik legismertebb rock dala, amit annak idején az osztálytársaim is igyekeztek játszani. A lemezen a Led Zeppelintől szokatlan módon két vendégelőadó is hallható: a Fairport Conventionből ismert Sandy Denny a "Battle of Evermore"-on énekel, míg a Rolling Stones "hatodik tagja", Ian Stewart a Rock And Roll-on zongorázik. A Led Zeppelin 1971-ben a blues, a folk, a rock and roll és hard rock egészen különleges elegyét alkotta, amely máig meghatározó, megkerülhetetlen és minden bizonnyal még sokáig az lesz.

A Led Zeppelin koncertzenekar volt. Rengeteget játszottak élőben, még koncertfilmet is adtak ki. Az alábbiakban az 1970 januárjában a Royal Albert Hall-ban rögzített fellépésüket láthatjátok:

Végül pedig egy Tokyoban felvett koncertrészlet 1971-ből:

A Weather Report igazi jazz-rock supergroupként indult. Az osztrák származású Joe Zawinul, az amerikai Wayne Shorter, a cseh Miroslav Vitous, a brazil Airto Moreira és az amerikai Alponse Mouzon alkotta együttes aztán így is folytatta, kiváló lemezek egész sorát adták ki. Közülük többen is játszottak Miles Davis 1969-es és 1970-es úttörő lemezein, amelyek megalapozták az 1970-es évek elektromos jazz irányzatát. Ezt folytatták saját együttesükben, amelyet Zawinul elektromos zongorája és Shorter szoprán szaxofonjátéka határozott meg, de a többiek által biztosított különleges alap, az egzotikus ritmusok is sokat tettek hozzá a zenéhez.

Itt a lemez egyik dalát adják elő:

Egy hosszabb felvétel ugyanabból az évből:

Bonnie Raitt napjainkban is tartó karrierje ezzel a lemezzel indult. Bár többnyire feldolgozásokat hallhatunk, azok egyértelműen magukon viselik az előadó sajátos stílusának, személyiségének nyomait. A gitáros-énekesnő egyaránt otthonosan mozog a blues, a folk és a rock műfajban és némi jazz elemeket is vegyít zenéjébe. A bemutatkozó albumot fényes jövőt vetít előre.

Ezen az 1974-es chicagói koncerten Buddy Guy és Junior Wells is fellépnek, de nagyrészt az énekesnőt láthatjuk-hallhatjuk.

Az 1970-es évek elején népszerű énekes-dalszerzők egyik legsikeresebbike az angol Cat Stevens volt. A mostani kétségtelenül legjobb lemezei közé tartozik. Találunk rajta finom balladákat és élénkebb, dinamikusabb számokat. Az egyikben görög motívumokat és éneket is hallunk, buzukin játszanak, egy másik karibi hangulatot áraszt. Több esetben pedig annyira egyszerű a dallam és a szöveg, mintha gyermekdalok volnának (ilyen például a lemez két legismertebb dala a Moonshadow és a Morning Has Broken).

Cat Stevenst sok felvételen örökítették meg. A lemez szinte összes daláról van élő felvételünk. Az alábbiakban ezekből láthattok néhányat:

Ezúttal Peter Hammill első szólólemeze kerül sorra. Őt a Van der Graaf Generator énekeseként ismertem meg, ezt az albumát jóval később hallottam. Egészen különleges hangja összetéveszthetetlen. Nagyjából ugyanazok a zenészek kísérik, akik az együttesében is játszanak, a jelentős kivételt a King Crimson gitárosa, Robert Fripp jelenti - az ő egyedi játéka sokat tesz hozzá a hangzáshoz. Egészen más zenét hallhatunk itt, mint az ugyanabban az évben kiadott VdGG-lemezen (amely remélhetőleg hamarosan sorra kerül majd a blogban). Az itteni dalok jóval rövidebbek, egyszerűbbek, derűsebbek, kevesebb bennük a progresszív vonás, még folkos jellegű számok is felbukkannak. Ugyanakkor rögtön a nyitódal meglehetősen merész húzásokkal lep meg, és a folytatás is igen változatos. Kétségtelen, hogy Hammill sok évtizedes szólókarrierjét egy kiváló lemezzel indította. 

Rory Gallagher második 1971. évi lemeze következik. Gallagher itt is azt az egyszerű blues-rockot játssza, amit egész életében. Ez az, amiben igazán jó, amit hitelesen, szívvel-lélekkel tud előadni.

Egy élő felvétel ebből a korszakból:

Egy újabb korai angol fúziós együttes kerül ma sorra. A Nucleus 1971-es albuma a műfaj egyik gyöngyszemének számít. Zenéjük jóval közelebb áll a jazzhez, egyedül a gitáros Chris Spedding számít inkább a rock műfajban otthonos zenésznek (pl. a blogban nemrégiben idézett Jack Bruce lemezen is közreműködött). A tagok túlnyomó része később a blogban szintén már szereplő Soft Machine tagjaként folytatta. 

A texasi Freddie King 1971-es lemezén csupa blues klasszikust játszik sajátos stílusában. Talán a műfaj korabeli háttérbe szorulásával magyarázható néhány szimfonikus hangszerelés, valamivel a "soulosabb" hangzás, de King gitárja végig csodálatosan szól.

Korabeli koncertfelvételek: 

Élő felvételek:

Az e heti különleges lemez nehezen kategorizálható, ezért nevezhetnénk akár progresszív albumnak is. A Cream basszusgitárosaként híressé vált Jack Bruce bátran kísérletezve feszegette a rockzene határait. 

Élő felvételek a korszakból:

A hard rock, a blues, a soul, a gospel és a pszichedelikus funk különös keverékét hallhatjuk ezen a kiváló lemezen, amely egészen bizarr módon kezdődik, egy különös bejelentéssel ("Mother Earth is pregnant for the third time, for y'all have knocked her up"), majd egy féktelenül fájdalmas gitárszólóval. A folytatás már valamivel szokványosabb. Hallgassátok!