Az angol Ben egyetlen lemeze csupa instrumentális dalt tartalmaz. Zenéjüket leginkább a jazz-rock műfajhoz lehetne sorolni és a fuvola meg a szaxofon teszi izgalmasabbá.

Ma az Afrobeat úttörője, Fela Kuti újabb 1971-es lemeze következik.

Néhány hónapja fedeztem fel ezt az amerikai együttest, amely a southern rockot és a bluest ötvözi a korszakban divatos pszichedelikus elemekkel. A Farm egyetlen lemeze következik:

A Moody Blues 1967-es lemezével (Days of Futire Passed) a progresszív irányzat egyik úttörőjévé vált. Képesek voltak a szélesebb közönség számára is befogadható, népszerű dalokat írni, miközben megőrizték zenéjülk frissességét, kísérletező jegyeit. Nekik köszönhető például a mellotron elterjedése (ezzel a jóval drágább és körülményesebb szimfonikus kíséretet helyettesítették). 1971-es albumuk is magán viseli sajátos stílusuk legfontosabb vonásait, egyben a harmadik volt, amely vezette az angol nagylemezek eladási listáját.

Korabeli élő felvételek:

A rég elfeledett progresszív együtteseket bemutató alsorozatunk mostani részében egy walesi banda lemezére kerül sor.

A blogban már szerepelt Taj Mahal korábbi 1971-es lemeze. Míg azon koncertfelvételeket hallhattunk, ezt stúdióban vették fel, ám sok szempontból hasonlít az előzőre.

Az előző évben rügzített felvételen a lemez egyik dalát is hallhatjuk:

Ma egy újabb ismeretlen progresszív együttes kerül sorra, akik power trio felállásban játszanak időnként meglehetősen kemény zenét - és még egy Beatles feldolgozással is meglepnek.

Erre az alkalomra a Black Cat Bones egykori énekesének egyetlen és rég elfeledett szólólemezét választottam. 

Ma újabb különleges lemez kerül sorra, mely címét egy rég elhunyt boxolóról kapta. A zene ugyanis egy róla szóló dokumentumfilmhez készült (erre utal a lemez befejezése is). Miles Davis ekkor már régóta a jazz egyik legelismertebb előadója volt, akinek élete a folyamatos zenei megújulás története. Ráadásul minderre úgy volt képes, hogy nem ő követte a divatos trendeket, hanem maga határozta meg azokat. Ekkori lemezeivel éppen a hetvenes évek fúziós zenéjének alapjait teremtette meg. Érdeklődése 1969-től fordult a rockzene irányába, az ebben az időszakban vele játszó muzsikusok (ezen az albumon például Herbie Hancock, John McLaughlin, Billy Cobham, Michael Henderson, Jack DeJohnette, Chick Corea, Dave Holland, Bennie Maupin, Steve Grossman) a következő évtizedekben mind sikeres pályát futottak be, számtalan szólólemezt adtak ki, sikeres és úttörő együtteseket alakítottak. Az album mindkét dala több mint 25 perces, és a kritikusok ódákat zengenek róluk. Én viszont most nem húzom tovább az időt. Hallgassátük!

Korabeli koncertfelvétel, amelyen Keith Jarrett is megjelenik a Davist kísérő zenészek közt (már ekkor megfigyelhetjük sajátos, féktelen stílusát, bár itt még visszafogja magát és nem ad ki maga is hangokat...)

Ideje műfajt váltani..Korábban már szerepelt a blogban a folk énekesnő első lemeze. Ezúttal az ugyanabban az évben kiadott másodikat hallgathatjátok meg. Anne Briggs hamarosan visszavonult és felhagyott a zenéléssel, ez a két album (és még egy, ekkori felvételeivel évtizedekkel később megjelenő) kezdte és zárta is "életművét".