Mick Abrahams a Jethro Tull első lemezének gitárosa volt. Utána viszont kivált a bandából és különféle együtteseket alapított, bár ezekkel már nem aratott komlyabb sikert. Első igazi szólólemezét 1971-ben jelentette meg. Azon elsősorban blues-rockot hallhatunk, időnként könnyedebb dalokkal, countrys elemekkel fűszerezve.

Korabeli koncertfelvételek:

Ezen az újabb kiváló 1971-es lemezen egy rég elfeledett kanadai-brit power trio játszik alapvetően kemény pszichedelikus zenét. Rövid felállásuk alatt csupán két albumot tudtak megjelentetni, ez közülük a második.

A csehszlovák együttes már szerepelt a blogban, hiszen 1971-ben jelent meg egy másik lemezük is (amit Modry Efect néven adtak ki).Ugyanebben az évben egy angol nyelvű albumot is rögzítettek. Ezen a hatvanas évekre emlékeztető blues és rock elemeken túl már jazz és szimfonikus hatások is érvényesültek. Kiváló progresszív zene Közép-Kelet-Európából:

A walesi együttes lemeze a power pop irányzat egyik első példája. Sajnos csak részenként tudom mellékelni:

A  lemez legismertebb dalán George Harrison gitárjátékát is hallhatjuk. A dal népszerűsítésére videó is készült:

Néhány élő felvétel a lemez dalaival:

A rövid életű Trees az angol folk-rock legszebb hagyományait követte. Zenéjük sokban emlékeztet például a jóval ismertebb a Fairport Convention-re, ugyanakkor jóval progresszívebb, pszichedelikusabb. Második, egyben utolsó lemezük 1971 elején jelent meg, és számos angol népdal mellett saját szerzeményeket is tartalmaz.

Az e heti különleges lemez. Az úgynevezett progresszív rock egyik csúcsteljesítménye, olyan zene, amelyet cseppet sem lehet könnyűnek nevezni. A Van der Graaf Generatort annak idején Vásárhelyen nem ismerték, magam fedeztem fel, nem emlékszem már, mennyi időbe tellett "megemészteni", de nem lehetett egyszerű. A lemez annak a korszaknak a végén született, amit a műfaj (nevezzük rocknak) aranykorának képzelek: amikor zenészek sokasága kísérletezett valami újjal, valami mással, összetettebb, különlegesebb hangzással. Nem az érdekelte őket, hogy mennyire lesznek sikeresek, miként tudnak alkalmazkodni a közönség ízléséhez, hogyan tudják utánozni a divatos előadókat. Eredetit, igényeset akartak alkotni. Olyan muzsikát amely nem egyszerűen "csak" szórakoztat, hanem annál sokkal többet, összetettebb élményt nyújt - komolyabb. Kísérleteztek hangszerekkel, műfajok keverésével, az addig átléphetetlen határok feszegetésével, bonyolult ritmussal, váltásokkal, hosszú és cseppet sem sablonos dalokkal, egy-egy koncepció köré épített lemezzel, virtuóz hangszeres betétekkel, költői szövegekkel. 

A VdGG a progresszív műfaj nagyjai közül való, zenéjük időnként felemelő, összességében azonban inkább vívódó, és igencsak sötét - akárcsak időnként az életünk. Lemezeiken a gitár viszonylag alárendelt szerepet játszik (ha egyáltalán használják), nem a szólók, nem a rendkívüli hangszeres tudás, a virtuozitás, hanem a zene merészsége, átütő ereje hat. Elsősorban az énekes különleges, hol suttogó, hol üvöltő hangja, a billentyűsök (orgona, mellotron) és a szaxofon, időnként pedig a dob jut vezérszerephez és hajszolja a többieket újabb és újabb irányokba. A dalok különleges dinamikával rendelkeznek, váltakoznak a nyugodt, halk, békés, valamint a kemény, időnként egyenesen vad részek, az énekes érzelemmel teli, elementáris, átütő erejű hangja mindig lenyűgöz. A harag, a düh, a gyász, a zavar mellett képes melegséget, gyengédséget is árasztani magából. A lemez egyszerre szép és sodró erejű, finom és dögös, lágy és kemény, kellemes és kínzó, az elidegenedés és kétségbeesés mellett szerephez jut rajta az önirónia, több alkalommal a saját korábbi dalaikra való utalások is találhatóak rajta. Vendégként hallható rajta Robert Fripp, a műfaj egyik másik kiemelkedő együttese, a King Crimson gitárosa, bár jelenléte nem különösebben feltűnő. Itt is tapasztalhatjuk, mennyiféle hatást voltak képesek képes volt beépíteni zenéjükbe: pszichedelikus, jazz, klasszikus, avangárd elemek bukkannak fel dalaikban. Miközben más progresszív együttesek szövegei gyakran az elvont fantázia világába vezetnek, Peter Hammill képes személyessé tenni őket, ezzel még inkább megszólítva, bevonva a zenébe a hallgatót.

A lemez csupán három dalt tartalmaz. Az első tobzódik a ritmusváltásokban. A politikai vezetők szánalomra méltó esendőségéről, romlottságáról szól, és azok ostobaságáról, akik vakon követik őket, saját vesztükbe rohanva, akár a dal címében szereplő lemmingek. A zenei témák, riffek brutális tömkelege örvényként ránt magával, ám végül a remény kerekedik felül. A következő dal már-már himnikus magasságokba emelkedve indít és a művészetek egyik örök témáját tárgyalja: az emberi természet kettősségét, a személyiség törékenységét, sebezhetőségét. Értelem és érzelem, szenvedély és ésszerűség "irányítanak" minket, a bennünk lakozó "angyal" és "gyilkos" küzd értünk. Ezért egyszerre vagyunk képesek a jóra és a gonoszra, lehetünk együttérzők és önzők, kérdés azonban, hogyan válhatunk így szabaddá, miként lehetünk önmagunk, egyáltalán kik vagyunk? A mennyei, fennkölt zene így vált át fergeteges crescendóba, majd torkollik végül egy poliritmikus orgiába. Az utolsó dal 23 perces, akkor egy teljes lemezoldalt foglalt el - erre korábban csak nagyon kevesen vállalkoztak (az előző évben például a Pink Floyd és a Soft Machine, majd 1971-ben ismét a Pink Floyd és a Caravan). Egy világítótorony magányosan gyötrődő őréről hallunk benne, akit saját szörnyű vétkének terhe nyomaszt. Talán az elől menekülve választotta ezt a foglalkozást, hogy valamiképpen feldolgozza azt, amit elkövetett. "I prophecy disaster, then I count the cost. I shine but shining, dying, I know that I am lost." A zene a történetnek megfelelően alapvetően sötét és kínzó, ám erőteljes és felemelő is. Hammill magányosan és társak után vágyódva emészti magát. Angliában a lemez nem aratott különösebb sikert, de Olaszországban a slágerlista élére került. Több mint fél évszázaddal később ez elképzelhetetlennek, szinte felfoghatatlannak tűnik. Talán nem véletlen, hogy ez után a remekmű után nem volt hová továbblépjenek, és a VdGG felbomlott (4 évvel később folytatták). Természetesen lehet bírálni a műfajt, az együttest, nevezhetik öncélúnak, elvontnak, vagy éppen emészthetetlennek, számomra azonban már sok évtizede gyönyörű, megrázó, felkavaró drámai erejű és megunhatatlan. Érdemes próbálkozni, mert ha sikerül "megbarátkozni" vele, különleges élményt nyújt - olyat, amilyet más együttesek nem képesek. Amennyiben azt szeretnénk, hogy igazán hasson, és van rá lehetőségünk, hallgassuk "rendes", nagy hangszórókon.

A lemez utolsó dalát a belga televízióban élőben is előadhatták. A felkérés annyira váratlanul érkezett, hogy a koncerteken nem játszott darab szövegét Hammillnak időnként az elektromos zongora kottatartójára helyezett lemezborítóról kellett olvasnia.

Két dal előző lemezükről:

A belga banda meglehetősen egysíkú, annyi angol együtteshez hasonló, kemény gitárriffekre és orgona alapra építő hard rock-ot játszik. Az alábbi anyag egyetlen nagylemezüket, valamint 1971-1973 közt megjelenő kislemezeiket is tartalmazza.

A mai nap érkezett Brian Wilson halálhíre: a Beach Boys legfontosabb tagja távozott. Sohasem ismertem őket különösebben, nem rajongtam értük, de kétségtelenül sajátos hangzást alakítottak ki. Ezen az igen változatos lemezen jól megfigyelhető a tagok hozzájárulása az együttes zenei anyagához: a könnyed, mégis szép popdaloktól a soulig és a barokk pszichedeliáig, miközben a buddhizmustól a társadalmi, környezeti kérdésekig sokféle témát érintenek.

A lemez egyik dalához készült korabeli videó:

További élő felvételek szintén 1971-ből:

A hetvenes évek egyik legnagyobb sztárja kétségtelenül David Bowie volt. Miután többféle stílussal kísérletezett, éppen az alábbi, negyedik lemeze volt az, amelyen igazán megtalálta a hangját. Bár a csúcsra a következő évben ért fel (a Ziggy Stardust-tal), a Hunky Dory is kiváló lemez. Közreműködik rajta Rick Wakeman is, akinek zongorajátéka sokat hozzátett az album hangzásához. Amerikai fellépéseit követően Bowie három dalt is ottani hírességeknek (Andy Warhol, Bob Dylan és Lou Reed) ajánlott. A lemez egyszerre harsány és visszafogott, kemény és lírai, akusztikus és elektromos, folk és rock elemek keverednek rajta, szaxofon vagy éppen vonósok színesítik a dalokat. 

Bowie az akkor születő glam rock irányzat egyik vezéralakja volt. Különleges színpadi megjelenése divatteremtőnek bizonyult:

A lemez két másik daláról is mellékelek korabeli felvételeket:

Először minden bizonnyal a Europe nevű együttest ismertem meg (nagy slágerük volt például a Final Countdown vagy a Carrie). Utána az Asia következett, és utoljára hallottam az Americaról. Három egészen más stílusban muzsikáló bandáról van szó. Közülük ezúttal a legkorábbi kerül sorra, amely az 1970-es évek elején elterjedő soft rock irányzathoz sorolható.

A trió bemutatkozó lemezéről két dal is nagy sikert aratott: az I Need You és az A Horse With No Name, amelyről egy élő felvétellel is rendelkezünk: