Miután a héten megint meglehetősen magamra maradtam, módosítottam korábbi tervemen, és egy nagy kedvencem 1971-es lemezét választottam. A progresszív rock egyik gigásza, a King Crimson negyedik lemezének dalait hallhatjátok (sajnos csak külön tudom feltölteni őket, pedig egymásba vezetnek át). Arról az együttesről van szó, amelynek egyik tagja semmilyen hangszeren nem játszik, és nem is énekel: Peter Sinfield a szövegíró (aki a koncerteken a világításért is felelt). Tőle származik a mostani lemez borítójának ötlete: azon a Nyilas-csillagképben található Trifid-köd látható, amelyben tömegesen alakulnak ki új csillagok (tényleg, hamarosan csillaghullás). Sokat lehetne írni az első négy számról, amelyekben váltakoznak a lírai és a keményebb részek, különleges hangszerelésekkel, improvizációkkal találkozhatunk. Azonban elsősorban az utolsó két felvétel miatt esett a választásom erre a lemezre. Emlékszem, mennyire megdöbbentem, amikor a harsány szaxofon-szólót követően először csendült fel a Sirályok dalának neoklasszikus szvitje: a zaklatott zene és az ironikus szöveg után visszafogott vonósokat és finom fúvósokat hallottam. Egy ideig arra gyanakodtam, valami tévedés történt, egy "komolyzenei" darab részlete került fel valahogy a kazettára. (Talán még édesapámat is megkérdeztem róla, aki szimfonikus zenekarban játszott, de nem ismerte, tehát nem egy híres zeneszerző szerzeménye volt.) A kellemes, hangulatos muzsika nagyszerű felvezetése az utolsó, címadó dalnak. Ez mintha a magányról, az elszigeteltségről szólna. A szövegből ma sem értek túl sokat (megkapó, szürreális képeket tartalmaz, visszatérnek a sirályok, de macskák is felbukkannak), a zene viszont fájdalmasan gyönyörű: egyszerre szomorú és felemelő. Míg korábban a szaxofon és a fuvola mellett a mellotron és a gitár vitte a prímet, itt eleinte a zongora, a basszusfuvola, a gitár és a harmónium szolgáltatja az alapot. Máig megráz a látszólag oly egyszerű dal, ezért ritkán hallgatom. A kürt-szólónál elszorul a szívem, sírás környékez. Ráadásul a folytatás még emelkedettebb: belép az oboa, aztán a mellotron és a dob hangjaira egy újabb kürt-szóló zárja a lemezt. Olyan zene ez számomra, amelynek szépsége teljesen betölt, egy másik világba repít. Réges-régen, amikor még bulikba jártam, sosem értettem, miért van szüksége másoknak mindenféle szerekre (pl. alkoholra) ahhoz, hogy "felszabaduljanak", jól érezzék magát. Nekem ott voltak ezek a dalok.
Egy bajom van ezzel a lemezzel: túl hamar fejeződik be... pontosabban "rendesen" véget sem ér, hosszú szünet után bizarr módon zárul. Ha valakinek mégsem nyerte el a tetszését e heti választottam, megnyugtathatom: általában még a King Crimson legjobb lemezei közt sem tartják számon.
