A Nice és Keith Emerson a progresszív rock egyik úttörője volt: számos együttes számára mutattak példát, még Olaszországban (pl. a Le Orme számára) vagy Csehszlovákiában (ahol a blogban korábban már szerepelt Collegium Musicum haladt az nyomdokain) is. 1970-ben feloszlottak, Emerson egy másik együttesben folytatta (róluk még lesz szó a későbbiekben), ám még a következő évben is megjelent egy koncertfelvételekből összeállított válogatáslemezük. Az Elegy az angol nagylemezek listáján az 5. helyig emelkedhetett, a rockzene "aranykorában" a közönség fogékony volt a kísérletezésre, a szokatlan hangzásra. Különösen feltűnő ez, mivel a Nice triója ekkor már gitáros nélkül zrenélt, és az énekes hangja... talán jobb, ha nem minősítem. A lemezen kizárólag feldolgozások szerepelnek. Nem akármilyen anyaghoz nyúltak: Tim Hardin többek által előadott érzelmes balladáját Bob Dylan egy még többször feldolgozott dala, majd Csajkovszkij 6. szimfóniájának 3. tétele és Leonard Bernstein West Side Story c. musicaljének egyik ismert dala, az America követi. Azonban nem csupán az említett négy szerző dallamai csendülnek fel, például George Gershwin Porgy és Bess című operájának ismert Summertime c. dala vagy éppen Dvořák 9. (Új világ) szimfóniájának egyik ismert témája is felcsendül, miközben boogie woogie vagy blues motívumokat is vegyítenek zenéjükbe.
Rendhagyó módon elsőként a lemez két első felvételének eredeti változatát ajánlom, hogy érzékelni lehessen, mennyire gyökeresen átdolgozták ezeket:
Bernstein szerzeményének a Broasway-en bemutatott eredeti változata az "amerikai álom" megvalósulását, a fogyasztói társadalmat, az amerikai életformát ünnepelte a példátlan gazdasági fellendülést hozó 1950-es évek második felében. Az angol Nice igencsak átértelmezte a dalt: John Kennedy, Martin Luther King, majd Robert Kennedy meggyilkolása, az erőszak és a korrupció tengerentúli elterjedése nyomán egy sajátos tiltakozást ("protest song"-ot) adtak elő. Míg a műfaj legismertebb példái általában szövegükben hordozták az üzenetet, ők annak hangszeres formáját választották: az eredeti dal tempóját felgyorsították, a nyugtalan ritmust Emerson agresszív játéka fokozta, majd a dal végén (az eredeti változatban) egy hároméves fiú fogalmazta meg az "eszmei mondanivalót": "America is pregnant with promises and anticipation, but is murdered by the hand of the inevitable." 1968 nyarán a Royal Albert Hallban a dal közben a színpadon felgyújtották az amerikai zászlót (miközben a nézők között foglalt helyett az Egyesült Államok nagykövete is). Ezzel "sikerült" kitiltatniuk magukat a neves helyszínről, ami viszont még népszerűbbekké tette őket. Maga Bernstein (akiről hamarosan filmet mutatnak be) sem volt elragadtatva a feldolgozástól. Íme az eredeti America, majd a feldolgozások:
Az első felvételen még az együttes eredeti felállása játszik (amelynek egy gitáros is tagja volt), de az akkori német-olasz showműsor hangulata miatt is érdemes felidézni. Nem tudom, mi alapján hívták meg őket oda, de az biztos, hogy Emerson nem akármilyen műsort adott. Utána a rövid interjúban egyébként a késhasználat gyakorlati és szimbolikus jelentőségéről is beszél.
Az együttes nem csak a klasszikus és a rockzene sajátos ötvözetével feszegette a határokat, de színpadi megjelenésével és Emerson energikus előadásmódjával is nagy feltűnést keltett. Rengeteget koncerteztek, és szerencsére fellépéseiket számos alkalommal megörökítették. További Nice koncertek:
