A nemrég 90. életévét betöltő John Mayall az angol blues "mozgalom" talán legfontosabb alakja, aki az 1960-as évek közepétől lemezek hosszú sorával népszerűsítette a műfajt. Együttese, a John Mayall Bluesbreakers a rockzene sok kiemelkedő alakját foglalkoztatta, kiváló zenészek hosszú sora "nőtt fel" mellette, akik aztán nagyszerű együtteseket alakítottak. Mayallnek számos korábbi zenésztársát sikerült megnyernie a lemezen való szereplésre. Ő maga nem csupán énekel, de gitáron, orgonán, szájharmonikán és zongorán is játszik, ugyanakkor elsősorban a három gitáros (Eric Claton, Mick Taylor és Harvey Mandel), a hegedűs  Don "Sugarcane" Harris, valamint a szaxofonon és fuvolán játszó Johnny Almond csillog. A közreműködő zenészek képességeit jól jelzi, hogy például a dobos Keef Hartley ekkor sikeres saját együttest vezetett (az ő 1971-es lemezükre majd máskor kerül sor). Mayall korábban sok feldolgozást játszott, ekkor azonban már nem csupán rutinos zenekarvezető, de magabiztos dalszerző is, így ő jegyzi mind a 18 felvételt is. Ezeken már nem csupán a blues különféle változatait adják elő, de a rock és a jazz irányába is elmerészkednek. A nagyszerű szólók mellett figyelemreméltók a dalok szövegei, amelyek társadalmi kérdések sokaságát vetik fel. Mayall énekel többek között a házasság intézményének "őrültségéről" (madness), a hatalmas közúti forgalom ártalmairól, Jimi Hendrix halála alkalmából a kábítószer veszélyeiről, a televízió hipnotizáló hatásáról, a fölösleges termékek vásárlására ösztönző fogyasztói társadalomról.

Két élő felvétel a korszakból: