Sokáig csak a Wishbone Ash következő évben megjelent lemezét ismertem. A jóval sikeresebb Argushoz képest a Polgrimage változatosabb, miközben ugyanúgy alapvetően a két gitár összjátékára épülő progresszív elemekkel tűzdelt hard-rock. Nem csak sokszínűbb, de merészebb is ez az album, amely dobszólóval, majd egy jazz szerzemény sajátos feldolgozásával indít. Legfeljebb a Focus blogban nemrégiben szerepelt lemezének ugyancsak kezdődalához (a Hocus Pocushoz) lehetne hasonlítani. A folytatás is méltó a nagyszerű kezdethez, de nem akarom tovább szaporítani a szót. Hallgassátok!
Végül két élő felvétel a lemez három dalával:
