John Hammond: Source Point (1971)

2024. június 16. - László Andor

Erre a hétre egy kevésbé ismert fehér előadó "közönséges" blues lemezét választottam. A műfajt nagyon régóta kedvelem. Talán egy történettel tudnám érzékeltetni, hogy mennyire. A második Erdélyi Magyar Diáktalálkozóra Székelyudvarhelyen került sor éppen 33 évvel ezelőtt. Valamilyen félreértés folytán egy nappal hamarabb értem oda, mint az osztálytársaim. Mindig szégyellős voltam, nehezen ismerkedtem, így tulajdonképpen "egyedül" találtam magam a több száz fiatal között. Másnap délelőtt ott is hagytam a rendezvényt - éppen szembetalálkoztam érkező barátaimmal, de már nem fordultam vissza velük. Mindezek ellenére egy különleges, igazán emlékezetes élményben volt részem. Annyira azért sajnos nem felejthetetlen, hiszen már csak homályosan tudom felidézni. Valamikor este ismerős hangokat hallottam: két fiatal játszotta a bluest. Egyikük gitározott, a másikuk "énekelt". A gitározás ugyanannak a két akkordnak (sokkal több biztosan nem volt) a végtelenített ismétlésében merült ki. Némi változatosságot jelentett, amikor néha mindez felgyorsult, aztán ismét visszaálltak a megszokott "bólogatós" ritmusra. Az "ének" tényleg "ének" volt, vagyis semmilyen felismerhető szám szövegét nem ismerték, jószerivel csak hablatyoltak (ooh yeah vagy valami hasonlókat). Az is lehet, hogy az "énekes" igazából szájharmonikán játszott, és én adtam ki a többé-kevésbé artikulálatlan hangokat. Talán velem volt a csörgődobom (tamburin), és azt is ráztam közben. Az biztos, hogy órákon keresztül folytattuk ezt anélkül, hogy akár egyetlen konkrét dal (például Hobótól, esetleg a Stonestól vagy Hendrixtől, Muddy Waterstől) egyetlen részlete előkerült volna. Ők valószínűleg ittak, talán nem is keveset, nekem sohasem volt erre szükségem ahhoz, hogy jól érezzem magam vagy éppen felszabadultan "énekeljek". A blues számomra mindig szívhez szólt, bizony megesett nem egyszer, hogy nagyon egyedül voltam, és úgy éreztem, csak ez a zene vigasztal. Remélem, rajtatok is segít. Hallgassátok!