Amikor néhány évvel ezelőtt a Covid áldozataként elhunyt John Prine, nem is hallottam róla - pedig nem akárkiről van szó. Karrierje az előző alkalommal itt szerepelt Kris Kristoffersonnak köszönhetően kezdődött. Ő figyelt fel az énekes-gitárosra, akinek bemutatkozó lemeze számos igazi klasszikust tartalmaz, olyan dalokat, amelyeket a következő években-évtizedekben számtalanszor előadtak mások is. A folk, country, blues és a rock keverékét játszó Prine történetei igencsak változatosak: egy kábítószerfüggővé váló háborús veterán tragikus sorsáról, a külszíni szénbányászat pusztító hatásairól vagy éppen egy középkorú nő ("old woman") szürke hétköznapjairól. A szerző húszon-egynéhány évesen énekel magányról, öregedésről, elidegenedésről, fájdalomról, közönyről, családról, szerelemről és halálról. A lemez legelső dalát egészen másként szokták értelmezni, de a szerző szerint egy olyan élményét örökítette meg, amelyet én is többször átélhettem: időnként olyan helyzetekben mosolyodok el, amikor azt egyáltalán nem volna szabad. E miatt nem egy alkalommal kerültem már kellemetlen helyzetbe, amikor magyarázkodnom kellett. Azt viszont, remélem, nem kell magyaráznom, miért tartom ezt 1971 egyik legjobb lemezének.
A lemez néhány dala Prine előadásában:
