Az egykori Small Faces tagjaiból alakult együttesben a kiváló énekes-gitáros Steve Marriott mellett feltűnik a néhány év múlva szólóban hatalmas sikereket elérő Peter Frampton. Mellettük még a basszusgitáros Greg Ridley is énekel a hard rock, blues, soul, boogie, rockabilly, country elemeit felvonultató lemezen.

Szerencsére elég sok felvételen láthatjuk őket.

Itt a Yardbirds egyik slágerének sajátos (az eredetitől egészen eltérő) akusztikus változatával rukkolnak elő:

Itt pedig a lemez egyik dalát játszák el. A hőskor rockzenéjének spontaneitása, a zenészek szenvedélye, az együtt muzsikálás őszinte öröme igazi kordokumentummá teszik ezeket a felvételeket (a végén még az énekes mikrofonja is elromlik).

És akkor a Rolling Stone című dal után következzék a Rolling Stones együttes egyik közismert száma (ahol Peter Frampton helyét a Colosseumból már ismert Clem Clempson vette át):

Végül egy hosszabb 1970-es felvétel azoknak, akik nem bírnak betelni a Humble Pie zenéjével:

Talán átkeresztelhetném a blogot. Az új neve lehetne Minden hétre egy lemez 1971-ből, hiszen úgy döntöttem, maradok ennél az évnél. Miután csak C betűvel kezdődő előadóból 20-at válogattam, még akad néhány más is (bár ezeket már nem fogom betűnként válogatni). 

A Poco a Byrds örököseként és a Buffalo Springfield utódaként egyben az Eagles egyik előzménye is. Az amerikai country-rock banda alábbi lemeze nem a legismertebb, de szerintem ez is kiváló.

Sorozatunk a Távol-Keleten ér véget. A múlt heti német együttes japán énekese után egy ugyanonnan származó hölgy kerül sorra, akit egy kiváló blues együttes kísér. Az utolsó, C betűvel kezdődő előadótól származó, 1971-ben kiadott lemezen a lágyabb dallamok mellett kőkemény pszichedelikus rockot, blúzos gitárszólókat és Carmen Maki énekének érdekes elegyét hallhatjuk. 

A Can a német Krautrock kísérletező együtteseinek egyik legismertebbike. 1971-es lemezükön igen sokféle hatás érződik: klasszikus zene, pszichedelia, avantgárd, free-jazz, rock, nem mondanám "könnyű" zenének. A zenének egyfajta "ősi" hangulata is van a "mágikus", lüktető ritmussal, az időnként egyszerűnek, minimalistának tűnő hangszereléssel, az énekes kántáló hangjával, amely valamiféle szertartásra emlékeztet, ahol a megszállott sámán transzba esve, rikácsolva, mindenféle hangot kiadva próbál kapcsolatba kerülni egy másik világgal. Mindez kiváló "ritmusszekcióval" és a zenészek improvizációjával társul.

A lemez első dala egy korabeli felvételen:

Egy előző évben készült koncertfelvétel, amelyen gyakran láthatjuk a korabeli német közönség reakcióit, viselkedését:

Ezt a koncertet viszont a lemez megjelenését követő évben vették fel. Időnként egészen elképesztő látni, ahogyan például egy szmokingos zsonglőr jelenik meg a színpadon, miközben dübörög a hipnotikus zene (de más mutatványosokat is felvonultatnak).

Az 54 éves "papa" első lemezét huszonéves San Franciscó-i zenészek sokaságával vette fel. A nemrégiben (David Crosby kapcsán) már említett helyi hippi bandák tagjai akkoriban rendszeresen játszottak egymás albumain. Itt a Jefferson Airplane, a Grateful Dead, a Quicksilver Messenger Service, a Santana, és a Tower of Power muzsikusai kísérik a vén prímást. A közreműködők sokaságának megfelelően igencsak változatos anyagot hallhatunk: acid rock, jazz sztenderdek és blúz, saját szerzemények és klasszikusok sora teszi kellően érdekessé a lemezt.

Az alábbiakban egy Jefferson Airplane koncerten Jorma Kaukonennel közösen szólóznak egy blúz klasszikusra.

Ezen a héten egy angol blues-rock együttest ajánlok, amely kitűnő, változatos zenét tartalmazó lemezzel rukkolt elő 1971-ben. 

A múlt heti amerikai pszichedelikus folk után egy angliai progresszív folk lemez következik (természetesen ugyanabból az évből egy szintén C betűs előadótól). Időnként cseppet sem könnyed, igencsak fura zenei világ,  amely akár riasztó is lehet. Remélem, összességében a ti tetszéseteket is elnyeri ez a tényleg különleges és nagyszerű album.

Erre a hétre más tervem volt, de néhány napja (nem sokkal Jeff Beck után) ismét elhunyt egy nagyszerű zenész, aki ráadásul illik a sorozatba. Sokat gondolkodtam rajta, melyik lemezét válasszam, hiszen 1971-ben jelent meg a Crosby, Stills, Nash and Young koncertlemeze, valamint David Crosby első szólólemeze is. Végül az utóbbi mellett döntöttem. Be kell ismernem, hogy sokáig nem ismertem ezt a lemezt. Kár volt mellőzni, mert igazi gyöngyszem. Nem csupán a nagyszerű pszichedelikus folk muzsika vagy a csodálatos harmóniák, de a rajta közreműködők miatt is. A San Franciscó-i zenei élet krémje vett részt a felvételeken: a Jefferson Airplane, a Grateful Dead és a Santana tagjai mellett például Joni Mitchell, Neil Young és Graham Nash is. Egy igazi baráti társaság lehetett, amelynek tagjai számos korabeli lemezen játszottak együtt. Crosby lágy hangja, az egyszerre könnyed és komoly dalok sokszínűsége, azok üzenete, mind az akkor éppen elmúlóban levő hippi hangulatot, a hatvanas évek "virággyermekeinek" korát idézik. Crosby halálával ez a korszak is egyre távolabbi, történelmi távlatba, már-már álomszerű messzeségbe kerül. 

E heti előadónk ugyancsak női énekesnője Sonja Kristinához képest egészen más hangokat ad ki, időnként inkább üvölt, visít... nem mindig könnyű elviselni. Egyébként egy kemény progresszív rock lemezt hallhattok, hosszú szólókkal, időnként jazzes hangzással, amelyben a szaxofon, a gitár és a fúvósok játszanak nagy szerepet.

Az újabb 1971-es lemez ismét egy angol C betűs progresszív együttestől származik. A különleges hanggal rendelkező énekesnő mellett elsősorban a hegedű és a billentyűsök vannak előtérben, de időnként a gitáros (illetve ő egyben a billentyűs...) is kap lehetőséget érvényesülni. A számos zenei hatás közül talán a szimfonikus a legfontosabb (két zenész klasszikus zenei képzettséggel rendelkezik).

Itt a lemez egyik dalát láthatjátok élőben:

Egy másik 1971-es élő felvétel:

Itt pedig 1972-ben adnak elő 2-2 dalt az első és a harmadik lemezükről.