Maradva az évnél és a betűnél, egy angol progresszív folk együttes következik. A Clive's Own Band nevét vezetőjéről, Clive Palmerről kapta, aki korábban a valamivel ismertebb Incredible String Band tagja volt. 

Az 1970-es évek eleje a progresszív zene aranykora volt Európában. Mostani előadónk is ehhez a műfajhoz sorolható, de még számos hasonlóságot lehet felfedezni a múlt heti választottammal: itt is a billentyűsök vannak előtérben (bár valamivel nagyobb szerep jut a gitárnak), dzsesszes elemeket tartalmaz, a szövege sajátosan angol. A Cressida második (egyben utolsó) lemeze időnként melankolikus hangulatú, általában a vonósok sem zavaróak, felbukkannak fúvósok, és még fuvolaszólót is hallhatunk rajta.

Ezen a héten visszatérünk az Atlanti-óceán innenső partjára, de a mostani lemezt nem csupán az előadó kezdőbetűje és a megjelenés évszáma közi össze az előzővel. Mindkettő az együttes harmadik lemeze, összetett alkotás, szerepelnek benne fúvósok stb. Ugyanakkor a Caravan a progresszív rock úgynevezett "Canterbury scene" irányzatához köthető jellegzetesen angol együttes. Kellemes dallamok és hosszú improvizációk egyaránt jellemzők rájuk csakúgy, mint a laza szellemeskedés, a különleges szövegek. Zenéjük klasszikus, jazz, pszichedelikus, kemény rock és folk elemek sajátos elegyét vonultatja fel, elsősorban az orgona van előtérben, de mellette a fuvola és a szaxofon is szerephez jut, míg a gitár kevésbé hangsúlyos. Találunk itt mindent a rövid, egyszerű, 3-5 perces daloktól egészen a teljes lemezoldalt elfoglaló 23 perces szerzeményig.

 Korabeli felvétel, amelyen a lemez nyitódalát adják elő:

Még mindig a C betűnél, az 1971-es évnél, és az Egyesült Államoknál tartunk (ígérem, jövő héten földrészt váltunk).

Nem tudom, van-e még egy olyan együttes, amely ekkora lendülettel robbant volna be, mint a Chicago. Három dupla lemezzel indítottak, vagyis kevesebb mint két év alatt hat lemeznyi anyagot adtak ki, amit egy négy lemezből álló koncertlemez követett. Mindezt egy olyan korszakban amikor még a legnevesebb előadók is alig, vagy egyáltalán nem adtak ki duplalemezt. Természetesen nem csupán mennyiségi szempontból lenyűgöző az együttes teljesítménye. Bemutatkozó lemezük színvonalát ezen a harmadik albumon is tartották, a felvonultatott anyag most is igencsak változatos: a rock és a jazz mellett funky, soul, blues, country, sőt klasszikus zenei hatások jelennek meg, időnként egészen különleges eleggyé ötvöződve. Ennek megfelelően váltakoznak a kemény és lágyabb dalok, az összetett progresszív muzsika, az elvont, hosszú, többrészes szerzemények és a rövidebb pop-számok, a kemény rock, valamint a finomabb slágerek fülbemászó dallamai. A telt, izgalmas hangzást, az együttes sajátos stílusát hét kiváló zenész, köztük három fúvós biztosítja. A tagok közül hárman is nagyszerű énekesek, akik egymást váltják a mikrofonnál, máskor meg  a háttérvokál gyönyörű harmóniáiról gondoskodnak. A harsonástól a dobosig mindenki kap lehetőséget szólózni, a keményebb riffek után az akusztikus gitárt is szerephez jut, és a fuvolás szintén kitesz magáért. A szövegek időnként komoly témákat feszegetnek: természetvédelem, az utazás, turnézás fáradalmai, háborúellenesség, a lemezipar bírálata, az amerikai életforma visszásságai mind megjelennek bennük. Egy versbetétet is hallhatunk, máskor viszont arról értesülünk, hogy a lírai én egy órát tölt a zuhanyzó alatt, és szemetet eszik reggelire. (A  felirat téves, nem az együttes második lemezét hallhatjátok)

Egy koncertlemez a kaliforniai blues bandától (a felvételek 1969-ben készültek).

Két fellépésük ezekből az évekből, amelyeken láthatjuk is őket:

Itt az énekes még bolondozik is egy sort - ezzel talán azt is jelzi, hogy nem engedték őket élőben játszani.

E héten a Byrds egykori énekesének lemeze kerül sorra dalonként (és most kivételesen kapcsolódva a másik hasonló blogomhoz). Visszafogott, melankolikus hangzás, költői szövegek, kiváló hangszerelés jellemzi, de nem akarom magasztalni. Hallgassátok!

A lemez későbbi megjelentetésekor néhány további dalt is kiadtak:

Milyen az, amikor egy rock-együttesben négy trombitás játszik? Maradva a betűnél, az évnél, meg az országnál, mára a tragikus sorsú Chase bemutatkozó lemezét választottam (sajnos csak dalonként tudom mellékelni).

A lemez egyik dala a korban a slágerlistát is megjárta, élő felvételen láthatjuk, amint előadják:

Well I stepped into an avalanche, it covered up my soul - kezdődik Leonard Cohen harmadik nagylemezének első dala, az utolsó végén pedig így köszön el: Myself I long for love and light, but must it come so cruel, and oh so bright? Így jut el a lelkét beborító hideg lavinától a máglyán magát a lángoknak átadó Jean d'Arc-ig, aki az őt elemésztő tűzzel társalog. És Cohen közben kendőzetlenül, időnként nyersen énekel (vagy inkább beszél) elidegenedésről, lemondásról, magunkra hagyatottságról, a köztünk levő végtelen űrről, az "igazi" szerelem iránti reménytelen vágyódásról, a nehezen feldolgozható veszteségről, sorsunk elfogadásáról (a vele kötött frigyről). 

Bár valamilyen megmagyarázhatatlan módon az előadó a borítón mosolyog, a dalok szorongásáról vallanak (akkori mély és hosszú depressziójáról maga is beszél). Ennek ellenére számomra sosem volt lehangoló hallgatni őket, inkább vigasztaltak.  A szövegekből eleinte nem sokat értettem, ám mégis megérintett annak költőisége, magával ragadott a zene szépsége és hangulata. Bár hallhatunk vonósokat, fúvósokat, zongorát, orgonát, női háttérvokált és gyermekkórust is (az egyik felvétel a nevezetes Isle of Wight-i fesztiválon készült), a letisztult már-már sivárnak tűnő hangszerelés csak még jobban kiemeli Cohen hangját és gitárját. A lemez különös varázsa egyszerűségéből fakad. Egyszerre lesújtó és felemelő, gyönyörű, ugyanakkor hátborzongató, rideg és szívet melengető, megrázó és megható - hiszen a szerelemről és a gyűlöletről szól. Az ezekkel járó keserűségről és gyűlöletről, megbánásról és önmarcangolásról, féltésről meg féltékenységről, és megannyi bennünk kavargó, minket emésztő és vezérlő érzésről.

Egyik legkedvesebb lemezen, sokat hallgattam magányos óráimon a sötétben, szomorkás hangulatomban időnként dúdoltam, akár még az utcán bandukolva is este a faluban.

Jócskán találhatóak a neten koncertfelvételek Cohenről már az 1970-es évekből, amelyeken előadja a lemez dalait. Rengeteg előadó is feldolgozta azokat, ám most nem mellékelek ezekből semmit. Számomra az eredetihez nem tudnak hozzátenni.

Maradva a C betűnél és az 1971-es évnél, erre a hétre könnyedebb, egyszerűbb zenét választottam - immár az Egyesült Államokból. J. J. Cale bemutatkozó lemezén számos stílust (blues, rock, country, boogie) ötvöz sajátosan visszafogott és laza módján. Dalait rengetegen feldolgozták, elég meghallgatni Mark Knopfler játékát, hogy tapasztaljuk Cale hatását. Különösen Eric Clapton tett sokat dalainak (például az itt is hallható After Midnight -nak a) népszerűsítéséért, később közös lemezt is készítettek.

Érdekességként íme egy 33 évvel későbbi felvétel a Clapton által szervezett Crossroads Guitar Festival-ról, ahol együtt adják elő a lemez két dalát.

Egy korai brit progresszív rock együttes lemezét ajánlom ma. A három alapító tag a kor annyi neves zenészéhez hasonlóan a John Mayall Bluesbreakers-ből kiválva igyekezett a saját útját járni - közösen. A rock mellett jazz, blues és klasszikus zenei hatásokat ötvöztek, saját számok mellett feldolgozásokat is előadtak. A műfaj jelesei általában sokkal inkább stúdióban készült felvételeikről ismertek, tőlük azonban ez a koncertlemez a legjobb (legalábbis véleményem szerint). Időnként úgy tűnik, mintha csak szórakoznának, lazán improvizálnának, miközben elképesztő összhangban és színvonalon játszanak (a szaxofonos időnként két hangszeren is...).

Itt láthatjuk is őket a lemezen hallható egyik dal előadása közben.

Sajnos a zenekarról e felállással és ezekkel a dalokkal csupán egy videót találtam, amely két számuk részletét tartalmazza:

A koncertlemez megjelenése után nem sokkal az együttes feloszlott - a csúcson hagyták abba. A nagyszerű zenészek külön-külön folytatták pályafutásukat, de hasonló sikereket már nem értek el. 1994-ben ismét összeálltak. Ekkori turnéjuk alkalmával Budapesten is jártak. Jelen voltam (egyik utolsó komoly koncertélményem). Emlékszem, mennyire kétkedve néztem eleinte az angol úriembernek tűnő gitárost, aki valamikor például a Lost Angeles (számomra legalábbis) emlékezetes szólóját adta elő. Az első sorokban sikerült helyezkednem, így hamarosan egészen közelről tapasztalhattam, hogy továbbra is kiváló muzsikus - a Valentyne Suite-ben is alaposan kitett magáért. Előadták a korábbi koncertlemez minden egyes darabját, valamint több más régi dalukat is.

 Jegyem az említett koncertről (bár sem a 24, sem az utoljára nem stimmel):