A stuttgarti együttes a német Krautrock jellegzetes képviselője. Hangzását a korszakra annyira jellemző pszichedelikus lebegés, a hosszú szólók, improvizációk határozzák meg (ld. pl. a Pink Floyd ekkori lemezeit). 

Ezúttal nem váltok műfajt, sem földrészt, sőt még országot sem. 1971-ből való ugyanis az egyik legjobb kanadai lemez. (Ugyancsak a legjobbak közt tartják számon Neil Young a blogban korábban bemutatott 1972-es lemezét.) Joni Mitchellt elég későn fedeztem fel, e lemezének egyszerű hangzását eleinte nem igazán tudtam értékelni, idővel aztán megkedveltem. A dalok egyszerre rendkívül személyesek (érintik  például az énekesnő akkori és közelmúltbeli kapcsolatait több neves zenésszel), ugyanakkor olyan történeteket mesélnek el, olyan érzéseket, helyzeteket villantanak fel, amelyek ismerősek lehetnek mindannyiunk számára. A húszas évei végén járó Mitchell azt keresi, hogyan kell(ene) szeretni. A szomorú, felemelő, ugyanakkor gyönyörű dalokban beszámol utazásairól, énekel a házasság intézményéről, a karácsonyra kivágott fenyőfákról, honvágyáról, még saját örökbeadott lányáról is (akiről a nagyvilág még évtizedekig nem tudott). Elsősorban azonban az őt gyötrő kétségekről szerzünk tudomást, meghökkentő nyíltsággal szól saját szorongásáról, még önzőségéről is. A lemezt az előadó megrázó kitárulkozása, az érzelmek őszintesége, a dalokat átjáró mély fájdalom miatt vízválasztóként tartják számon a rockzene történetében. Bizonyos értelemben a hippi korszak, a távolba vesző ártatlan ifjúság, az amerikai "ellenkultúra" (counter culture) mozgalmába vetett hit végét is jelzi. Az eleinte folk énekesnőként számon tartott Mitchell később egyre inkább nyitott a pop és a rock irányába, sőt a legkiválóbb jazz-zenészekkel játszott együtt, miközben festőként is ismertté vált. Mára a 20. század második felének (egyik) lekiválóbb női énekes-dalszerzőjeként tartják számon, a Blue pedig rendszeresen felbukkan a legjobb lemezek rangsorának elején.

Az alábbi 1970-es angliai koncertjén több dalt is játszik a fenti lemezről. Hallhatjuk ugyanakkor a Big Yellow Taxi környezetvédő "himnuszát" ("they paved paradise and put up a parking lot"), vagy a Woodstock-i fesztiválról írt dalát (ahol egyébként nem vehetett részt).

A lemez számos dalát feldolgozták. Ezúttal csupán egy felvételt ajánlok figyelmetekbe a néhány nap múlva Budapesten koncertező jazzénekes és zongorista előadásában.

Néhány nappal ezelőtt hunyt el a kanadai énekes-gitáros-dalszerző, akiről eddig szégyenszemre nem hallottam. 

A szép dallamokhoz kiváló hangszerelés és az énekes kellemes, karakteres, különleges hangja társul. A szövegek nem pusztán értelmesek, a szerző képes történeteket mesélni, és költői képeket használni. Elég nehéz napokon vagyok túl, talán azért is érzékenyültem el néhány dalát hallgatva. Mindenesetre szeretném megosztani a friss felfedezés örömét, ezért egy kilenc évvel későbbi koncertfelvételt is csatolok. Ha az emberek ilyen zenét hallgatnának, talán szebb és jobb hely lenne a világ...

Minden idők legkiválóbb koncertlemezei közül számos az 1970-es évek elején jelent meg. (Az 1971-es évet kihagyva ezek pl. a The Band, B B King, a Colosseum, a Deep Purple, a Grateful Dead, a Rolling Stones vagy a Who zenéjét dicsérik). A most terítéken levő albumot a legendás New York-i helyszínen vették fel. Elég későn ismertem meg, és jó darabig "közönséges" bluesnak tartottam. A rock koncertlemezek varázsát általában a belőlük áradó nyers energia adja, az Allman Brothers Band esetében elsősorban a spontaneitás, a nagyszerű zenészek összjátéka különleges (ami a két hosszú nagyrészt instrumentális dalban (In Memory of Elisabeth Reed, Whipping Post) csúcsosodik ki). Az egyik legismertebb amerikai "déli" (southern rock) együttes a rock, a blues és a country mellett időnként jazzes elemek is használ, a két kiváló gitáros mellett pedig két dobos teszi egyedivé a hangzást. A legnagyobb gitárosok közt számon tartott Duane Allman néhány hónappal a lemez megjelenése után hunyt el motorbalesetben. Csupán 24 éves volt. Ugyanebben az időben zárt be a Filmore East is, ami egy korszak végét jelzi az amerikai rockzenében (a meghittebb, kisebb helyszíneket felváltották a hatalmas arénák). Az alábbiakban a lemez egy későbbi kiadását hallhatjátok, amelyen az eredetinél több dal található.

A lemezen is megörökített koncertek egyikén készült videó:

Itt pedig az egyik ráadásként szereplő dal felvételét láthatjátok egy 1970-es amerikai fesztiválról:

Miután a múlt héten egy ismert együttes ismert lemeze került sorra, most (egy netes rangsor szerint) az 1971-es év 642. helyre rangsorolt lemeze következik. Sok-sok év után hallgattam meg ismét és főleg változatossága lepett meg. Az Affinity egykori énekesnője a legkülönbözőbb stílusú dalokat képes hitelesen előadni, így a blues, hard-rock mellett soul, pop, szimfonikus, jazzes elemek ugyancsak megtalálhatóak rajra. Sajnos Linda Hoyle egyetlen szólólemezét nem követték továbbiak.

John Martyn jazzes hatásokat is felvonultató folklemezén az énekes-gitáros mellett feltűnik például az elsősorban a Pentangle tagjaként ismert Danny Thompson nagybőgős is. A zene nagyrészt akusztikus, de azért akad egy kivétel, ahol ráadásul Martyn az Echoplex hangzással kísérletezik. A dalok nagyrészt saját szerzemények, de azért akad egy kivétel, ráadául egy különleges klasszikus. 

A Jethro Tull 1971-es lemeze korai élményem. Időnként kemény rockot hallunk, emlékezetes riffekkel, gitárszólókkal, máskor lágy, folkos dallamokat, akusztikus hangszereket, és természetesen az együttes egyik védjegyét, Ian Anderson fuvolajátékát. A Jethro Tull progresszív korszakának első darabja, olyan "koncept" album, amely igényes, kiábrándult szövegeivel a keresztény képmutatásról mond kegyetlen ítéletet.

A lemez egyik dalának 1970-es koncertváltozata a nevezetes Wight szigeti fesztiválról:

Tovább dalok 1977-es koncertváltozatai (Anderson nem akármilyen jelenség a színpadon):

Az amerikai country-rock meg az angol folk-rock után olasz progresszív-rock következik. A római együttes egyetlen lemezét 1971-ben vették fel, de több mint két évtizeddel később adták ki először. Az első dal a norvég zeneszerző Edvard Grieg Peer Gynt szvitje egyik híres tételének feldolgozása (amely a szintén norvég drámaíró, Henrik Ibsen műve alapján készült). A saját szerzemények is bővelkednek szimfonikus elemekben, de az időnként finomabb, folkosabb, máskor keményebb rock részek mellett jazzes részeket is hallhatunk. Mindezt a billentyűsök és a gitár mellett a fuvola és a szaxofon játéka teszi kellően változatossá, izgalmassá. 

Ezen a héten egy újabb korai angol folk-rock gyöngyszem kerül sorra. A trió egyetlen lemezén a Pentangle bőgőse (Danny Thompson) és dobosa (Terry Cox) is játszik. Sajnos nem sokkal később az együttes felbomlott. Nagyszerű albumuk egyszerre állít maradandó emléket tehetségüknek és a korszak e sajátos irányzatának.

Erre a hétre egy angol együttest választottam a számtalan hamar elfelejtett kiváló progresszív banda közül. Bár billentyűsöket nem hallhatunk rajta, a lemez így is igen változatos, a többféle fúvós hangszer (szaxofon, fuvola, klarinét) mellett a különleges ének, az elektromos és klasszikus gitár, valamint még egy rövid dobszóló is kellően változatossá és izgalmassá teszi a hangzást. A kemény hard-rockot megidéző részek mellett akusztikus dalokat is tartalmaz, egy ízben pedig vonósok tűnnek fel a háttérben. A  folk és jazz elemek mellett időnként fülbemászó melódiákban van részünk, és még egy ötvenes évekből származó amerikai klasszikus pszichedelikus hatásokat felvonultató átdolgozása is belefér.