A Grateful Dead-ről elsőként a korábban már említett román rádióműsorban hallottam. A különleges színész-műsorvezető-szerkesztő a mostani lemezhez hasonló koncertfelvételt játszott le tőlük, bár azon többnyire más dalok hangzottak el (mint a Hard to Handle, a Good Morning Little Schoolgirl vagy a Black Peter). A Pittiş Show adásait elsősorban középiskolás koromban hallgattam odahaza Vásárhelyen (az egyetemet már Bp-en kezdtem). Egyetlen kazettás magnónk volt, amit nagyrészt rádióként használtunk. Édesapám valamikor az 1970-es évek végén hozta Nyugat-Európából (akkoriban Romániából nagyon nehéz volt külföldre utazni, neki a helyi szimfonikus zenekar tagjaként sikerült). Elsősorban híreket, sportközvetítéseket hallgattunk rajta a Kossuth Rádión és a Szabad Európa Rádión. Egy idő után felfedeztem, hogy a rádióműsorokat fel lehet venni kazettára. Mivel akkoriban máshonnan alig tudtam jó zenéket szerezni, és e téren is telhetetlen voltam, elkezdtem rögzíteni Pittiş adásait. Nem volt egyszerű. Például azért, mert vasárnap este 10-től éjfélig tartottak. Nekem akkor már ágyban kellett volna lennem, hiszen másnap reggel iskolába mentem, ezért a szüleim nem nézték jó szemmel megszállottságom, amellyel ezt a műsort követtem. A rádió a konyhában volt, így gyakran én is ott töltöttem ezt a két órát. A szüleim talán aludtak, talán tudtak róla, hogy még fent vagyok, többnyire elnézték a dolgot kb. 17 éves fiúknak (bár előfordult az is, hogy ágyba parancsoltak). Annyira azért nem volt ez egyszerű, máskor ugyanis féltem, hogy ott észrevesznek, ezért becsempésztem magammal a rádiót a szobába, majd éjfélkor suttyomban visszavittem a konyhába. Maga a felvétel ugyancsak meglehetősen körülményes volt. Egyrészt a hangerő miatt. Az is megfordult a fejemben, hogy a rádiót teljesen lehalkítva rögzíteném az egészet, és csak a 60 vagy 90 perces kazetták lejártára kellene figyelnem, hogy minél hamarabb megfordíthassam őket. Pittiş viszont elég sokat beszélt, és néha voltak olyan műsorai, amikor nem egész lemezeket játszott le, hanem csak egy-egy számot (pl. előfordult, hogy egy-egy év nagy slágereit mutatta be vagy J. J. Cale dalokból válogatott, köztük pedig verseket szavalt). Szóval végig fülelnem kellett, ehhez pedig egy bizonyos hangerő elengedhetetlen volt. Ez a konyhában még nem okozott akkora gondot, a szobában viszont igen, hiszen az emeletes ágyban fölöttem feküdt az öcsém. Ő szerencsére általában jóízűen aludt (legalábbis emlékeim szerint), de akkor is a lehető leghalkabbra kellett állítanom a rádiót. Ezzel még nem értek véget a kihívások. A műsort ugyanis ultrarövid hullámon sugározták, vagyis nagyon jó minőségben szólt, viszont ahhoz antennát kellett használni, ami nem mindig működött megfelelően, így időnként nekem kellett tartanom... Ez pedig nehezen volt kivitelezhető normális testhelyzetben, ráadásul Pittiş a legtöbbször egész lemezeket adott, szóval hosszasan kellett mindenféle pózban lennem. Visszatérve a Grateful Dead-re: rájuk tényleg illik az egyébként elkoptatott legendás jelző. Az Egyesült Államokban hatalmas népszerűségnek örvendtek, amit elsősorban fellépéseiknek köszönhettek. Rengeteg koncereztek, számos élő lemezt adtak ki. Az alábbi albumuk cím nélkül jelent meg, az együttes ugyanis nem akart változtatni az általuk óhajtott címen (Skull Fuck), míg a kiadó nem volt hajlandó azt ilyen név alatt közzétenni. Az albumot híres borítója alapján általában a "Koponya és rózsák" névvel illetik. Rajta nagyjából fele-fele részben találhatók saját dalok és klasszikusok feldolgozásai. A legkülönfélébb stílusokhoz nyúlnak: rock, blues, country, folk és rock and roll egyaránt hallható a lemezen, amely remélem, elnyeri a tetszésetek

Az alábbiakban egy 1971-es franciaországi koncert felvételét láthatjátok. A zenekar hatalmas repertoárjára jellemző, hogy az alig néhány hónappal később rögzített fellépésükön egyetlen dalt sem játszottak a fenti lemezen megjelentek közül.

Az elsősorban Amerikában népszerű együttesnek egy másik európai (ezúttal dániai) fellépését is videóra vették alig egy évvel fenti lemez után:

Ezúttal egy rég elfeledett angol együttes egyetlen lemezét hallgathatjátok:

Mint annyi más Miles Davis mellett játszó muzsikus, Herbie Hancock is a saját útjára lépett és sikeres szólókarriert épített. A billentyűs e lemezén is érződik az elektromos hangzással már korábban kísérletező Davis befolyása. Egy különleges fúziós lemezt hallhatunk, amelyen a funk és a free jazz hatása is érvényesül. 

Élő felvétel a következő évből:

Az 1971-es év hozta meg az áttörést az Alice Cooper számára, amikor két lemezt is megjelentettek A név ekkor még az együttest jelölte, amely a kemény rock mellett elsősorban különleges színpadi megjelenésével és horror elemekkel tarkított show-jával vált ismertté (amit többek között kígyókkal, villamosszékkel, művérrel, eljátszott akasztással tarkítottak).

Néhány élő felvétel a korszakból:

Az amerikai énekesnő a Woodstocki Fesztiválon való fellépésével vált híressé, és a következő években lemezek egész sorát jelentette meg. A Gather Me-n található legnagyobb sikert arató dala, a Brand New Key, amely meglehetősen kétértelmű szövege ellenére (vagy tán éppen azért) is több hétig vezette az amerikai slágerlistát. A lemez többi felvétele sem marad el mögötte. Az alábbiakban egy változatos, napjainkban is friss anyagot hallhattok, amelyet sajnos csupán négy részletben tudtam mellékelni.

A lemez legismertebb dalához videó is készült:

A BBC által felvett koncerten még franciául is énekel:

Melanie főleg saját dalait adta elő, de időnként mások szerzeményeit is elénekelte. Az Ed Sullivan Showban a  Ruby Tuesday-t adta elő a Rolling Stones-tól: 

 A holland televízióban egy korábbi dalát énekelte el egy kisebb kórus kíséretével, ami így még inkább kidomborítja a gospel hangulatot.

Végül a békéről énekel:

A kiváló angol billentyűs 1970 végén alakított új együttest, amellyel a következő évben két nagyszerű lemezt is kiadtak. Ezek közül most a másodikat hallhatjátok, rajta a jazz-rock, a progresszív-rock, a blues, a soul és a funk különleges egyvelegével.

Élőben ők is sokkal dinamikusabban játszanak. Az első felvételen kis ízelítőt kaphatunk a korabeli koncertek hangulatából, láthatjuk például, hogyan lehet táncolni jazz-rockra. Az utolsónál pedig rácsodálkozhatunk arra, hogy annak idején ezt is pop zenének nevezték.

A trió két 1971-es lemeze közül ezúttal az elsőt hallgathatjátok. A saját dalok mellett található rajta egy Traffic meg egy Stones-feldolgozás is (bár egyik sem mondható jobbnak az eredetinél)

A Grand Funk Railroad az 1970-es évek elején a legnépszerűbb együttesek közé tartozott az Egyesült Államokban. A lemez kiadásának évében léptek fel például a New York-i Shea Stadionban:

A következő évben a Madison Square Gardenben is koncerteztek. Itteni fellépésükön vendégként Freddie King is eljátszotta néhány ismert dalát:

Az angol Kaleidoscope ambíciós dupla koncept lemeze egy Marilyn Monroe-ról mintázott lány tragikus pályájáról szól. A történetet a rock, a folk, a pszichedelikus és a progresszív zene elemeinek felhasználásával mesélik el. Ez annak idején nem nyerte el a lemezkiadó vállalat illetékeseinek tetszését, akik nem voltak hajlandóak kiadni. Talán túlságosan nagyszabásúnak minősítették az albumot, amelyet végül két évtizeddel később jelenhetett meg. Sajnos csak a második lemezt találtam meg egy részben, az elsőt csupán dalonként tudom mellékelni: 

Ezúttal ismét egy német progresszív együttes következik. A rövid életű Rufus Zuphall második és egyben utolsó (korabeli) lemezén a "szokásos" hangszereken túl figyelemreméltó a fuvola és a mellotron jelenléte - meg az érdekes ízlésről (vagy inkább csak provokációról) tanúskodó borító (amelynek másik oldala nem kevésbé különleges).

Egyetlen korabeli felvételt találtam róluk:

A blues zene egyik legismertebb hangjával kétségtelenül Howlin Wolf rendelkezett (eredetileg Chester Arthur, a 21. amerikai elnök nevét viselte). Rekedtes, időnként vonító éneke védjegyévé vált, innen kapta művésznevét is. Ezen a lemezen a már beteg előadót nem akármilyen fehér zenészek (például Eric Clapton, Steve Winwood, Ian Stewart, Charlie Watts, Ringo Star és Bill Wyman) kísérik, amint néhány ismert dalát adja elő.

Korabeli élő felvétel, amelyen sokat sztorizik is:

Végül egy jelenet a Cadillac Records című filmből, ahol a nagy rivális Muddy Waters is feltűnik: