Az amerikai country-rock meg az angol folk-rock után olasz progresszív-rock következik. A római együttes egyetlen lemezét 1971-ben vették fel, de több mint két évtizeddel később adták ki először. Az első dal a norvég zeneszerző Edvard Grieg Peer Gynt szvitje egyik híres tételének feldolgozása (amely a szintén norvég drámaíró, Henrik Ibsen műve alapján készült). A saját szerzemények is bővelkednek szimfonikus elemekben, de az időnként finomabb, folkosabb, máskor keményebb rock részek mellett jazzes részeket is hallhatunk. Mindezt a billentyűsök és a gitár mellett a fuvola és a szaxofon játéka teszi kellően változatossá, izgalmassá. 

Ezen a héten egy újabb korai angol folk-rock gyöngyszem kerül sorra. A trió egyetlen lemezén a Pentangle bőgőse (Danny Thompson) és dobosa (Terry Cox) is játszik. Sajnos nem sokkal később az együttes felbomlott. Nagyszerű albumuk egyszerre állít maradandó emléket tehetségüknek és a korszak e sajátos irányzatának.

Erre a hétre egy angol együttest választottam a számtalan hamar elfelejtett kiváló progresszív banda közül. Bár billentyűsöket nem hallhatunk rajta, a lemez így is igen változatos, a többféle fúvós hangszer (szaxofon, fuvola, klarinét) mellett a különleges ének, az elektromos és klasszikus gitár, valamint még egy rövid dobszóló is kellően változatossá és izgalmassá teszi a hangzást. A kemény hard-rockot megidéző részek mellett akusztikus dalokat is tartalmaz, egy ízben pedig vonósok tűnnek fel a háttérben. A  folk és jazz elemek mellett időnként fülbemászó melódiákban van részünk, és még egy ötvenes évekből származó amerikai klasszikus pszichedelikus hatásokat felvonultató átdolgozása is belefér.

Az egykori Small Faces tagjaiból alakult együttesben a kiváló énekes-gitáros Steve Marriott mellett feltűnik a néhány év múlva szólóban hatalmas sikereket elérő Peter Frampton. Mellettük még a basszusgitáros Greg Ridley is énekel a hard rock, blues, soul, boogie, rockabilly, country elemeit felvonultató lemezen.

Szerencsére elég sok felvételen láthatjuk őket.

Itt a Yardbirds egyik slágerének sajátos (az eredetitől egészen eltérő) akusztikus változatával rukkolnak elő:

Itt pedig a lemez egyik dalát játszák el. A hőskor rockzenéjének spontaneitása, a zenészek szenvedélye, az együtt muzsikálás őszinte öröme igazi kordokumentummá teszik ezeket a felvételeket (a végén még az énekes mikrofonja is elromlik).

És akkor a Rolling Stone című dal után következzék a Rolling Stones együttes egyik közismert száma (ahol Peter Frampton helyét a Colosseumból már ismert Clem Clempson vette át):

Végül egy hosszabb 1970-es felvétel azoknak, akik nem bírnak betelni a Humble Pie zenéjével:

Talán átkeresztelhetném a blogot. Az új neve lehetne Minden hétre egy lemez 1971-ből, hiszen úgy döntöttem, maradok ennél az évnél. Miután csak C betűvel kezdődő előadóból 20-at válogattam, még akad néhány más is (bár ezeket már nem fogom betűnként válogatni). 

A Poco a Byrds örököseként és a Buffalo Springfield utódaként egyben az Eagles egyik előzménye is. Az amerikai country-rock banda alábbi lemeze nem a legismertebb, de szerintem ez is kiváló.

Sorozatunk a Távol-Keleten ér véget. A múlt heti német együttes japán énekese után egy ugyanonnan származó hölgy kerül sorra, akit egy kiváló blues együttes kísér. Az utolsó, C betűvel kezdődő előadótól származó, 1971-ben kiadott lemezen a lágyabb dallamok mellett kőkemény pszichedelikus rockot, blúzos gitárszólókat és Carmen Maki énekének érdekes elegyét hallhatjuk. 

A Can a német Krautrock kísérletező együtteseinek egyik legismertebbike. 1971-es lemezükön igen sokféle hatás érződik: klasszikus zene, pszichedelia, avantgárd, free-jazz, rock, nem mondanám "könnyű" zenének. A zenének egyfajta "ősi" hangulata is van a "mágikus", lüktető ritmussal, az időnként egyszerűnek, minimalistának tűnő hangszereléssel, az énekes kántáló hangjával, amely valamiféle szertartásra emlékeztet, ahol a megszállott sámán transzba esve, rikácsolva, mindenféle hangot kiadva próbál kapcsolatba kerülni egy másik világgal. Mindez kiváló "ritmusszekcióval" és a zenészek improvizációjával társul.

A lemez első dala egy korabeli felvételen:

Egy előző évben készült koncertfelvétel, amelyen gyakran láthatjuk a korabeli német közönség reakcióit, viselkedését:

Ezt a koncertet viszont a lemez megjelenését követő évben vették fel. Időnként egészen elképesztő látni, ahogyan például egy szmokingos zsonglőr jelenik meg a színpadon, miközben dübörög a hipnotikus zene (de más mutatványosokat is felvonultatnak).

Az 54 éves "papa" első lemezét huszonéves San Franciscó-i zenészek sokaságával vette fel. A nemrégiben (David Crosby kapcsán) már említett helyi hippi bandák tagjai akkoriban rendszeresen játszottak egymás albumain. Itt a Jefferson Airplane, a Grateful Dead, a Quicksilver Messenger Service, a Santana, és a Tower of Power muzsikusai kísérik a vén prímást. A közreműködők sokaságának megfelelően igencsak változatos anyagot hallhatunk: acid rock, jazz sztenderdek és blúz, saját szerzemények és klasszikusok sora teszi kellően érdekessé a lemezt.

Az alábbiakban egy Jefferson Airplane koncerten Jorma Kaukonennel közösen szólóznak egy blúz klasszikusra.

Ezen a héten egy angol blues-rock együttest ajánlok, amely kitűnő, változatos zenét tartalmazó lemezzel rukkolt elő 1971-ben. 

A múlt heti amerikai pszichedelikus folk után egy angliai progresszív folk lemez következik (természetesen ugyanabból az évből egy szintén C betűs előadótól). Időnként cseppet sem könnyed, igencsak fura zenei világ,  amely akár riasztó is lehet. Remélem, összességében a ti tetszéseteket is elnyeri ez a tényleg különleges és nagyszerű album.