Erre a hétre más tervem volt, de néhány napja (nem sokkal Jeff Beck után) ismét elhunyt egy nagyszerű zenész, aki ráadásul illik a sorozatba. Sokat gondolkodtam rajta, melyik lemezét válasszam, hiszen 1971-ben jelent meg a Crosby, Stills, Nash and Young koncertlemeze, valamint David Crosby első szólólemeze is. Végül az utóbbi mellett döntöttem. Be kell ismernem, hogy sokáig nem ismertem ezt a lemezt. Kár volt mellőzni, mert igazi gyöngyszem. Nem csupán a nagyszerű pszichedelikus folk muzsika vagy a csodálatos harmóniák, de a rajta közreműködők miatt is. A San Franciscó-i zenei élet krémje vett részt a felvételeken: a Jefferson Airplane, a Grateful Dead és a Santana tagjai mellett például Joni Mitchell, Neil Young és Graham Nash is. Egy igazi baráti társaság lehetett, amelynek tagjai számos korabeli lemezen játszottak együtt. Crosby lágy hangja, az egyszerre könnyed és komoly dalok sokszínűsége, azok üzenete, mind az akkor éppen elmúlóban levő hippi hangulatot, a hatvanas évek "virággyermekeinek" korát idézik. Crosby halálával ez a korszak is egyre távolabbi, történelmi távlatba, már-már álomszerű messzeségbe kerül. 

E heti előadónk ugyancsak női énekesnője Sonja Kristinához képest egészen más hangokat ad ki, időnként inkább üvölt, visít... nem mindig könnyű elviselni. Egyébként egy kemény progresszív rock lemezt hallhattok, hosszú szólókkal, időnként jazzes hangzással, amelyben a szaxofon, a gitár és a fúvósok játszanak nagy szerepet.

Az újabb 1971-es lemez ismét egy angol C betűs progresszív együttestől származik. A különleges hanggal rendelkező énekesnő mellett elsősorban a hegedű és a billentyűsök vannak előtérben, de időnként a gitáros (illetve ő egyben a billentyűs...) is kap lehetőséget érvényesülni. A számos zenei hatás közül talán a szimfonikus a legfontosabb (két zenész klasszikus zenei képzettséggel rendelkezik).

Itt a lemez egyik dalát láthatjátok élőben:

Egy másik 1971-es élő felvétel:

Itt pedig 1972-ben adnak elő 2-2 dalt az első és a harmadik lemezükről.

Maradva az évnél és a betűnél, egy angol progresszív folk együttes következik. A Clive's Own Band nevét vezetőjéről, Clive Palmerről kapta, aki korábban a valamivel ismertebb Incredible String Band tagja volt. 

Az 1970-es évek eleje a progresszív zene aranykora volt Európában. Mostani előadónk is ehhez a műfajhoz sorolható, de még számos hasonlóságot lehet felfedezni a múlt heti választottammal: itt is a billentyűsök vannak előtérben (bár valamivel nagyobb szerep jut a gitárnak), dzsesszes elemeket tartalmaz, a szövege sajátosan angol. A Cressida második (egyben utolsó) lemeze időnként melankolikus hangulatú, általában a vonósok sem zavaróak, felbukkannak fúvósok, és még fuvolaszólót is hallhatunk rajta.

Ezen a héten visszatérünk az Atlanti-óceán innenső partjára, de a mostani lemezt nem csupán az előadó kezdőbetűje és a megjelenés évszáma közi össze az előzővel. Mindkettő az együttes harmadik lemeze, összetett alkotás, szerepelnek benne fúvósok stb. Ugyanakkor a Caravan a progresszív rock úgynevezett "Canterbury scene" irányzatához köthető jellegzetesen angol együttes. Kellemes dallamok és hosszú improvizációk egyaránt jellemzők rájuk csakúgy, mint a laza szellemeskedés, a különleges szövegek. Zenéjük klasszikus, jazz, pszichedelikus, kemény rock és folk elemek sajátos elegyét vonultatja fel, elsősorban az orgona van előtérben, de mellette a fuvola és a szaxofon is szerephez jut, míg a gitár kevésbé hangsúlyos. Találunk itt mindent a rövid, egyszerű, 3-5 perces daloktól egészen a teljes lemezoldalt elfoglaló 23 perces szerzeményig.

 Korabeli felvétel, amelyen a lemez nyitódalát adják elő:

Még mindig a C betűnél, az 1971-es évnél, és az Egyesült Államoknál tartunk (ígérem, jövő héten földrészt váltunk).

Nem tudom, van-e még egy olyan együttes, amely ekkora lendülettel robbant volna be, mint a Chicago. Három dupla lemezzel indítottak, vagyis kevesebb mint két év alatt hat lemeznyi anyagot adtak ki, amit egy négy lemezből álló koncertlemez követett. Mindezt egy olyan korszakban amikor még a legnevesebb előadók is alig, vagy egyáltalán nem adtak ki duplalemezt. Természetesen nem csupán mennyiségi szempontból lenyűgöző az együttes teljesítménye. Bemutatkozó lemezük színvonalát ezen a harmadik albumon is tartották, a felvonultatott anyag most is igencsak változatos: a rock és a jazz mellett funky, soul, blues, country, sőt klasszikus zenei hatások jelennek meg, időnként egészen különleges eleggyé ötvöződve. Ennek megfelelően váltakoznak a kemény és lágyabb dalok, az összetett progresszív muzsika, az elvont, hosszú, többrészes szerzemények és a rövidebb pop-számok, a kemény rock, valamint a finomabb slágerek fülbemászó dallamai. A telt, izgalmas hangzást, az együttes sajátos stílusát hét kiváló zenész, köztük három fúvós biztosítja. A tagok közül hárman is nagyszerű énekesek, akik egymást váltják a mikrofonnál, máskor meg  a háttérvokál gyönyörű harmóniáiról gondoskodnak. A harsonástól a dobosig mindenki kap lehetőséget szólózni, a keményebb riffek után az akusztikus gitárt is szerephez jut, és a fuvolás szintén kitesz magáért. A szövegek időnként komoly témákat feszegetnek: természetvédelem, az utazás, turnézás fáradalmai, háborúellenesség, a lemezipar bírálata, az amerikai életforma visszásságai mind megjelennek bennük. Egy versbetétet is hallhatunk, máskor viszont arról értesülünk, hogy a lírai én egy órát tölt a zuhanyzó alatt, és szemetet eszik reggelire. (A  felirat téves, nem az együttes második lemezét hallhatjátok)

Egy koncertlemez a kaliforniai blues bandától (a felvételek 1969-ben készültek).

Két fellépésük ezekből az évekből, amelyeken láthatjuk is őket:

Itt az énekes még bolondozik is egy sort - ezzel talán azt is jelzi, hogy nem engedték őket élőben játszani.

E héten a Byrds egykori énekesének lemeze kerül sorra dalonként (és most kivételesen kapcsolódva a másik hasonló blogomhoz). Visszafogott, melankolikus hangzás, költői szövegek, kiváló hangszerelés jellemzi, de nem akarom magasztalni. Hallgassátok!

A lemez későbbi megjelentetésekor néhány további dalt is kiadtak:

Milyen az, amikor egy rock-együttesben négy trombitás játszik? Maradva a betűnél, az évnél, meg az országnál, mára a tragikus sorsú Chase bemutatkozó lemezét választottam (sajnos csak dalonként tudom mellékelni).

A lemez egyik dala a korban a slágerlistát is megjárta, élő felvételen láthatjuk, amint előadják: