Well I stepped into an avalanche, it covered up my soul - kezdődik Leonard Cohen harmadik nagylemezének első dala, az utolsó végén pedig így köszön el: Myself I long for love and light, but must it come so cruel, and oh so bright? Így jut el a lelkét beborító hideg lavinától a máglyán magát a lángoknak átadó Jean d'Arc-ig, aki az őt elemésztő tűzzel társalog. És Cohen közben kendőzetlenül, időnként nyersen énekel (vagy inkább beszél) elidegenedésről, lemondásról, magunkra hagyatottságról, a köztünk levő végtelen űrről, az "igazi" szerelem iránti reménytelen vágyódásról, a nehezen feldolgozható veszteségről, sorsunk elfogadásáról (a vele kötött frigyről). 

Bár valamilyen megmagyarázhatatlan módon az előadó a borítón mosolyog, a dalok szorongásáról vallanak (akkori mély és hosszú depressziójáról maga is beszél). Ennek ellenére számomra sosem volt lehangoló hallgatni őket, inkább vigasztaltak.  A szövegekből eleinte nem sokat értettem, ám mégis megérintett annak költőisége, magával ragadott a zene szépsége és hangulata. Bár hallhatunk vonósokat, fúvósokat, zongorát, orgonát, női háttérvokált és gyermekkórust is (az egyik felvétel a nevezetes Isle of Wight-i fesztiválon készült), a letisztult már-már sivárnak tűnő hangszerelés csak még jobban kiemeli Cohen hangját és gitárját. A lemez különös varázsa egyszerűségéből fakad. Egyszerre lesújtó és felemelő, gyönyörű, ugyanakkor hátborzongató, rideg és szívet melengető, megrázó és megható - hiszen a szerelemről és a gyűlöletről szól. Az ezekkel járó keserűségről és gyűlöletről, megbánásról és önmarcangolásról, féltésről meg féltékenységről, és megannyi bennünk kavargó, minket emésztő és vezérlő érzésről.

Egyik legkedvesebb lemezen, sokat hallgattam magányos óráimon a sötétben, szomorkás hangulatomban időnként dúdoltam, akár még az utcán bandukolva is este a faluban.

Jócskán találhatóak a neten koncertfelvételek Cohenről már az 1970-es évekből, amelyeken előadja a lemez dalait. Rengeteg előadó is feldolgozta azokat, ám most nem mellékelek ezekből semmit. Számomra az eredetihez nem tudnak hozzátenni.

Maradva a C betűnél és az 1971-es évnél, erre a hétre könnyedebb, egyszerűbb zenét választottam - immár az Egyesült Államokból. J. J. Cale bemutatkozó lemezén számos stílust (blues, rock, country, boogie) ötvöz sajátosan visszafogott és laza módján. Dalait rengetegen feldolgozták, elég meghallgatni Mark Knopfler játékát, hogy tapasztaljuk Cale hatását. Különösen Eric Clapton tett sokat dalainak (például az itt is hallható After Midnight -nak a) népszerűsítéséért, később közös lemezt is készítettek.

Érdekességként íme egy 33 évvel későbbi felvétel a Clapton által szervezett Crossroads Guitar Festival-ról, ahol együtt adják elő a lemez két dalát.

Egy korai brit progresszív rock együttes lemezét ajánlom ma. A három alapító tag a kor annyi neves zenészéhez hasonlóan a John Mayall Bluesbreakers-ből kiválva igyekezett a saját útját járni - közösen. A rock mellett jazz, blues és klasszikus zenei hatásokat ötvöztek, saját számok mellett feldolgozásokat is előadtak. A műfaj jelesei általában sokkal inkább stúdióban készült felvételeikről ismertek, tőlük azonban ez a koncertlemez a legjobb (legalábbis véleményem szerint). Időnként úgy tűnik, mintha csak szórakoznának, lazán improvizálnának, miközben elképesztő összhangban és színvonalon játszanak (a szaxofonos időnként két hangszeren is...).

Itt láthatjuk is őket a lemezen hallható egyik dal előadása közben.

Sajnos a zenekarról e felállással és ezekkel a dalokkal csupán egy videót találtam, amely két számuk részletét tartalmazza:

A koncertlemez megjelenése után nem sokkal az együttes feloszlott - a csúcson hagyták abba. A nagyszerű zenészek külön-külön folytatták pályafutásukat, de hasonló sikereket már nem értek el. 1994-ben ismét összeálltak. Ekkori turnéjuk alkalmával Budapesten is jártak. Jelen voltam (egyik utolsó komoly koncertélményem). Emlékszem, mennyire kétkedve néztem eleinte az angol úriembernek tűnő gitárost, aki valamikor például a Lost Angeles (számomra legalábbis) emlékezetes szólóját adta elő. Az első sorokban sikerült helyezkednem, így hamarosan egészen közelről tapasztalhattam, hogy továbbra is kiváló muzsikus - a Valentyne Suite-ben is alaposan kitett magáért. Előadták a korábbi koncertlemez minden egyes darabját, valamint több más régi dalukat is.

 Jegyem az említett koncertről (bár sem a 24, sem az utoljára nem stimmel):

Miután véletlenül kétszer egymás után azonos kezdőbetűvel kezdődő együttes került sorra, úgy döntöttem, folytatom a sort 10-ig. A lemez kiadásának éve is összeköti e heti választottamat a korábbival. Az is közös bennük, hogy nem angolszász progresszív együttes lemezei - bár ez jóval rövidebb. Mivel egyben nem találtam rá,  részletekben mellékelem:

Annak idején megdöbbentem, amikor először hallottam ezt az együttest. Nem fért a fejembe, miként adhattak ki ilyen lemezeket az 1970-es évek elején Csehszlovákiában. A Collegium Musicum-ot egy felvidéki, komáromi kollégista társam révén ismertem meg akkor, amikor még nem létezett "világháló."

A lemez egy évvel az Emerson, Lake and Palmer bemutatkozása után jelent meg, engem továbbra is lenyűgöz. Négy nagyjából 20 perces dalból áll - hosszukat valószínűleg az akkori technikai lehetőségek szabták meg (egy lemezoldalra nagyjából ennyit lehetett rögzíteni). Igazi progresszív, szimfonikus rock csemegéről van szó, amelynek már az első felvételén hallunk például gyermekkórust, és a gitár is jóval nagyobb szerephez jut, mint az angol együttesnél. A harmadik szám Rimszkij-Korszakov Seherezádéjának feldolgozása, ami ugyanakkor jelent meg, amikor az ELP (szintén orosz) Muszorgszkij adaptációja az Egy kiállítás képeiből - ráadásul ahhoz hasonlóan koncerten rögzített élő felvétel.

Továbbra is csodálkozom rajta, hogyan tudtak ilyen zenét felvenni és kiadni alig három évvel a "prágai tavasz" leverése, a szovjet (és magyar) tankok bevonulása után. Bár Marián Varga szájából a cigit azért eltüntették a borítón...

Az eredeti borító 

A kaliforniai együttes 1970-es lemeze csupa kiváló dallal. Van itt minden: rhythm and blues, country, rockabilly, soul, rock and roll és még némi pszichedelikus közjáték is az első felvételen. Saját szerzeményeik szerintem éppúgy klasszikusok, mint a feldolgozások. Annak idején Vásárhelyen a Víkenden sokat táncoltunk ezekre...

A lemez egyik dala rövid változatának élő felvétele:

Egy másik nótához is találtam videót.

Erre a hétre egy hír alapján választottam zenét, a hetvenes évek ún. fúziós irányzatának egyik kiemelkedő darabját (ez a műfaj amúgy is hiányzott az eddigiekből). A virtuóz zenészek nagyszerű dalokat játszanak. Talán kiemelhető közülük a Paco de Luciával akusztikus gitáron előadott jazz és flamenco elemeket felvonultató fergeteges duett.

Az előadó a nyáron szülővárosomban is fellépett, kis híján jelen lehettem (végül a nagylányom képviselt :) ).

Az említett dal egy koncertváltozata 1981-ből.

Erre a hétre egy másik 1970-es dupla lemezt választottam. Ezen azt hallhatjuk, mi történik, ha összeáll egy neves angol énekes egy ismeretlen kaliforniai együttessel és egy dán szájharmonikással. Második (egyben utolsó) lemezük valamiféle pszichedelikus funky "dzsemmelés" jazz, blues, latin és soul elemekkel. A saját dalok mellett elhangzik a Rolling Stones Paint It Black-je és a Moody Blues Night's in White Satin-je különleges feldolgozásait is elhangzanak. 

A lemez címe egyszerre utal az énekes nevére és egy rabszolgasággal foglalkozó könyvre (The Black Man's Burden - amely egyébként Ruyard Kipling egy versére (The White Man's Burden) való válaszként is értelmezhető).

A lemez, és különösen az utolsó dal egy olyan korszaknak állít emléket, amikor még őszintén hittek a szeretet és a zene erejében. Burdon itt a(z akkor) nemrégiben elhunyt Jimi Hendrixre is emlékezik. A gitáros két nappal halála előtt éppen Burdon és a War társaságában lépett fel utoljára...

Élő felvételen is láthatjuk őket improvizálni:

Nem vehetik el a zenénket:

Erre a hétre egy újabb klasszikust választottam, Eric Clapton duplalemezes szerelmi vallomását.

Clapton ekkor már jó ideje az egyik legismertebb gitárosnak számított, több neves együttesben játszott, első szólólemezének kiadása után nem sokkal jelent meg ez az album, ahol a dalok jelentős részét ő írta, és zeneileg egyértelműen ő volt a legbefolyásosabb tagja az együttesnek. A korábbi bandáiban (The Yardbirds, John Mayall & The Bluesbreakers, Cream, Blind Faith, Delaney & Bonnie and Friends) nem így volt. Ezt követően már szinte kizárólag csak szólólemezeket adott ki. Itt viszont ragaszkodott az ismeretlen együttesnévhez, ezzel is szerette volna elkerülni a rivaldafényt, amelyben a korábbi "supergroup"-jaiban bőven volt része.

Jelentős szerephez jutnak a kiváló zenésztársak. A billentyűs Bobby Whitlock számos felvételen énekel, és szerzőként is több ízben közreműködik. Az együttes hangzásához jelentősen hozzájárul az Allman Brothers Band gitárosa, Duane Allman, akivel Clapton a felvételek közben ismerkedett össze, és nagyszerűen megértették egymást. Az üvegnyakkal (slide guitar) játszó Allman részvétele azért is meglepő, mert előtte (és később is) Clapton egyedül látta el a szólógitáros teendőit. Allman játéka komoly "kihívást" jelentett Clapton számára, aki talán neki is köszönhetően ért egy korábbiaknál magasabb szintre. 

A majdnem 80 perces játékidő ellenére a lemez egy pillanatra sem válik unalmassá, nincsenek üresjáratok, "töltelék-felvételek", második része is nagyszerű. A minden idők legjobb dalai közt számon tartott Layla valamiért az utolsó előtti helyre került. A számos saját szerzemény mellett blúz-klasszikusokat és még egy Hendrix-feldolgozást is hallhatunk (az amerikai gitáros a lemez rögzítésének idején halt meg - ennek éppen a mai napon van az 52. évfordulója). Az elsősorban elektromos dalok mellett akusztikus felvételeknek is jutott hely. Annak idején a blúz-klasszikusok (például a Key to the Highway, vagy a Have You Ever Loved a Woman) megrázó erejű előadása tett rám mély benyomást, de ma már az egész lemezt a legkiválóbbak közt tartom számon. 

Az album címzettje nem más, mint a rockzene talán legismertebb múzsája, Patti Boyd modell, Clapton jóbarátjának, George Harrisonnak a felesége, aki iránt Clapton reménytelen, viszonzatlan szerelembe esett. Ez a gyötrő szenvedély járja át az egész lemezt, a vágyakozó férfi égető fájdalma, őszinte, mély érzései teszik azt igazán különlegessé, intenzívvé. (Boydhoz a későbbiekben Clapton megírta a beteljesedett, majd a kiábrándult szerelem dalait is.)

Nem sokkal a lemez elkészülte után a kábítószer- és alkoholfüggőséggel küszködő Clapton évekre visszavonult, 1974-től kezdett ismét lemezeket megjelentetni, és napjainkban is aktív (ma éppen a New York-i Madison Square Garden-ben lép fel), de ehhez fogható anyagot nem készített többé.

Még rengeteget lehetne írni az együttes létrejöttéről, a felvételek körülményeiről, a lemez, az együttes utóéletéről, de nem akarom tovább szaporítani a szót. Hallgassátok!

Ezúttal valamivel nyersebb zenét választottam. Az 1965-ben megjelent lemez nem csupán az énekes-szájharmonikás Junior Wells, hanem egyben a gitáros Buddy Guy bemutatkozó albuma is, amelyet még számos közös felvétel követ majd. A 2-4 perces dalok magukon viselik a kor lenyomatát, ugyanakkor sikeresen ragadják meg a chicagói blues füstös klubokban kialakult hangzását. A dalok egy része klasszikus, de számos saját szerzeményt is hallhatunk, amelyek a műfajnak megfelelően nagyrészt a férfi-nő viszonyt tárgyalják - az előbbi szempontjából, és meglehetősen szókimondóan. Az egyetlen fehér szerzők által jegyzett dal ugyancsak egy blúz, a több mint 250 előadó által játszott Hound Dog (legismertebb változata Elvis Presley nevéhez fűződik). Wells és Guy évtizedekig adtak még ki lemezeket, de bemutatkozó albumuk frissességét nem tudták felülmúlni.

Egy későbbi közös koncert, amelynek második felében Muddy Waters is előadja néhány klasszikusát: