Az angol progresszív együttes lemezén a lágy, soul-t idéző balladák mellett kemény rock számok is hallhatók, miközben fuvola szólókkal fűszerezett hosszú improvizációkat hallhatunk. Mindezt az énekes különleges hangja teszi változatosabbá (időnként idegesítőbbé).  

A Renaissance együttest 1969-ben az egykori Yardbirds két tagja alapította. Szimfonikus elemekkel tűzdelt progresszív rockot játszottak. Második lemezük felvételei közben az együttes felbomlott, majd a következő évtől egy teljesen új felállással működött tovább és aratott nagy sikereket. A lemez nem igazán ismert, ennek ellenére számomra mindig is kedves volt, újra és újra meghallgatva sem csalódtam benne.

Két élő felvétel az előző évekből:

Az angol gitáros-énekesnő első lemezén két saját szerzeményén kívül csupa népdal szerepel. Ráadásként élőben is láthatjátok a kiváló gitáros, Bert Jansch társaságában.

Ezúttal ismét egy különleges progresszív együttes kerül sorra. A svéd együttes kísérletező zenéjében keverednek a folk, a pszichedelikus rock vagy éppen a német Krautrock elemei. A nagyrészt instrumentális dalok hangszerelését többek között szitár, tablá, citera, doromb, mellotron, fuvola vagy éppen vonósok teszik izgalmasabbá. 

A blogban nagyjából két éve csak általam jónak ítélt 1971-es lemezekről van szó, pedig még rengeteg van belőlük. Ezért mostantól sűrűbben kerülnek majd ide albumok, a szokásos időponton kívül más alkalmakkor is. Ezúttal egy amerikai együttes következik, akikről csupán pár héttel ezelőtt hallottam először. Néhány éve talán túl "nyálasnak" tartottam volna számos dalukat, de most úgy vélem, hogy ebben a blogban nekik is helyük van.

Az együttes frontemberének élő felvétele:

Egy slágerük a következő évből:

A blogban már szerepelt Canterbury irányzathoz tartozó együttest az angol Soft Machine egykori ausztrál gitárosa és ír felesége alapították Párizsban. Gyakran meglehetősen elvont zenéjük a jazz és a rock elemet ötvözi pszichedelikus hatásokkal.

Két évvel később készült felvételek:

Az 1971-es év talán legsikeresebb lemeze rögtön januárban jelent meg, valamivel több mint három hónappal Joplin halála után. Népszerűségét jelentős részben ennek köszönhette és valóban nehéz megfeledkezni a tragikus körülményekről, miközben például a My Baby c. dalban az énekesnőtől azt halljuk, hogy minden rendben lesz. Tudjuk, hogy A Woman Left Lonely felvétele után néhány nappal Joplin magányosan fejezte be életét egy szállodai szobában. A lemez záró felvétele, a Get It While You Can pedig az ő előadásában valóságos hippi himnusszá, egyfajta végrendeletté válik a szeretet/ szerelem erejéről: a gyertyát két végéről égető Joplin arra hív fel, hogy mindig éljünk a kínálkozó lehetőséggel. A halála előtti napon felvett tréfás Mercedes Benz az anyagiakat hajszoló fogyasztói társadalmat figurázza ki; ezt kivételes módon hangszeres kíséret nélkül vettek fel. Hallható a lemezen a Buried Alive in the Blues is, amelynek címe mintha Joplin sorsát foglalná össze. Szövegét már nem volt alkalma felénekelni, de instrumentális részét még hallhatta, így a lemezen maradt. Ezen a korábban is meghatározó blues és soul mellett már country hatások is megjelennek. Ám a különböző szerzőktől származó dalokat mind sajátos, szenvedélyes stílusában adta elő. Ezek közül a legismertebb a Me and Bobby McGee, amely egyébként egy többek által elénekelt kitűnő country dal, ám Joplin elsöprő erejű előadásában egészen más értelmet nyer. Annak idején egyik osztálytársam a refrén szövegét írta a ballagási meghívójára (Freedom is just another word for nothing left to loose). Még rengeteget tudnék mesélni arról, mennyire sokat jelentett számomra Joplin zenéje, mennyit és milyen hangulatban hallgattam. Vagy akár arról a korszakról, melynek végét négy kiváló zenész egyformán  tragikus és váratlan halála jelezte (Joplin alig két héttel Jimi Hendrix után hunyt el kísértetiesen hasonló körülmények közt. Az előző évben Brian Jones, majd a következőben Jim Morrison távozott ugyancsak 27 évesen az élők sorából). De inkább hadd szóljon a zene:

Néhány élő felvétel a lemez dalaival:

Joplin többször volt a Dick Cavett show vendége. Az alábbiakban néhány beszélgetésükbe is bepillanthatunk azokból az időkből, amikor a műsorvezető adott tüzet vendégének. Egyébként ezek az interjúk nem csupán a jópofáskodásról, az üres fecsegésről szólnak, komoly kérdésekre is kitérnek benne.

Erre a hétre egy régen elfeledett brit power-trió bemutatkozó lemezét választottam:

Az északír Van Morrison egyike a rockzene legkiválóbb énekes-dalszerzőinek. A hatvanas évek közepén a Them frontembereként vélt ismerté, majd ő is szólópályára lépett. A műfaj igazi nagy öregjei közé tartozik: 1967 óta folyamatosan jelennek meg lemezei (a legutóbbi 2023 őszén). A most sorra kerülő albuma nem a legismertebb, viszont több kiváló dalt is tartalmaz. A Morrison korábbi lemezein is jelen levő soul és blues elemek mellett itt erőteljesen érződik a country hatása is.

A lemez utolsó dalának koncertváltozata egy 1973-as felvételről

Az album első számának két kocertfelvétele 1974-ből és 1980-ból:

Az utóbbi koncerten a lemez címadó dalát is rögzítették:

A Pentangle az egyik legismertebb hajdani angol folk-rock együttes volt, a műfaj valóságos valóságos supergroupja. A két kiváló gitáros (Bert Jansch és John Renbourn) számos szólólemezt is kiadott. A nagybőgőn játszó Danny Thompson az évtizedek során rengeteg előadó lemezén működött közre session zenészként. Az énekesnő Jacqui McShee hangja ugyancsak fontos eleme volt zenéjüknek. 1971-es lemezük nem a legismertebb, bár a korábbiakhoz hasonlóan ezen is folk, jazz, blues és rock hatások keverednek, a saját dalok mellett pedig feldolgozásokat is hallhatunk. Az együttes nem sokkal később, egy újabb lemez megjelentetése után felbomlott.

Ebből a korszakból két hosszabb élő felvételük is fennmaradt. Az alábbiakban ezeket láthatjátok: