Az 1970-es évek elején új korszak kezdődött a rockzenében. Míg a hatvanas években túlnyomórészt együttesek uralták a műfajt, ekkor kerültek előtérbe a szólólemezekkel próbálkozó előadók (pl. Lou Reed, Leonard Cohen, Joni Mitchell, Jackson Browne, Carole King, James Taylor, hogy csupán néhány amerikai szerzőt említsek). Közéjük tartozott Neil Young is, aki előzőleg több együttes tagjaként tevékenykedett (pl. Buffalo Springfield vagy Crosby, Stills, Nash and Young). Bár szólómezei korábban is jelentek meg, ettől kezdve viszont már szinte kizárólag ilyeneket adott ki - hosszú pályafutása napjainkig tart.

Egyértelműen ez volt a legsikeresebb lemeze, amit ugyanakkor nem az őt rendszeresen kísérő együttessel vett fel. A country-zene Mekkájában, Nashville-ben vonult stúdióba, ahol helyi zenészekkel rögzítette az anyagot.

Emlékszem rá, amikor először hallgattam, már a bevezető rész megragadott, azóta is nagy kedvenc. A lágyabb hangzású dalok időnként zavarnak, a zenekari kíséret van amikor idegesít, a néhány keményebb rockszám viszont megunhatatlan számomra. Az ezekben hallható hosszú gitárszólók mindig lenyűgöztek. Azért is különlegesek, mert  Young nem rendelkezik különösebb technikával, igen kevés hangot játszik meglehetősen lassan - viszont az érzés meg az érzék ahogyan előadja ezeket, ellensúlyozza hiányosságait. Lemezein és koncertjein rendszeresen vállalkozik maratoni szólókra.

Az Alabama című számban (és a korábban megjelent Southern Man-ben) a kanadai Young elmarasztalja az Egyesült Államok délkeleti államainak rabszolgatartó örökséggel elszámolni képtelen, bigottan vallásos konzervatív polgárait. Erre való válaszként a hetvenes évek egyik rockhimnuszában a déli Lynyrd Skynyrd Sweet Home Alabama című nótájában meg is szólítják Youngot: "Well I heard Mister Young sing about her/ Well I heard ol' Neil put her down/ Well I hope Neil Young will remember/ A southern man don't need him around anyhow."