A blogban már szerepelt Canterbury irányzathoz tartozó együttest az angol Soft Machine egykori ausztrál gitárosa és ír felesége alapították Párizsban. Gyakran meglehetősen elvont zenéjük a jazz és a rock elemet ötvözi pszichedelikus hatásokkal.

Két évvel később készült felvételek:

Az 1971-es év talán legsikeresebb lemeze rögtön januárban jelent meg, valamivel több mint három hónappal Joplin halála után. Népszerűségét jelentős részben ennek köszönhette és valóban nehéz megfeledkezni a tragikus körülményekről, miközben például a My Baby c. dalban az énekesnőtől azt halljuk, hogy minden rendben lesz. Tudjuk, hogy A Woman Left Lonely felvétele után néhány nappal Joplin magányosan fejezte be életét egy szállodai szobában. A lemez záró felvétele, a Get It While You Can pedig az ő előadásában valóságos hippi himnusszá, egyfajta végrendeletté válik a szeretet/ szerelem erejéről: a gyertyát két végéről égető Joplin arra hív fel, hogy mindig éljünk a kínálkozó lehetőséggel. A halála előtti napon felvett tréfás Mercedes Benz az anyagiakat hajszoló fogyasztói társadalmat figurázza ki; ezt kivételes módon hangszeres kíséret nélkül vettek fel. Hallható a lemezen a Buried Alive in the Blues is, amelynek címe mintha Joplin sorsát foglalná össze. Szövegét már nem volt alkalma felénekelni, de instrumentális részét még hallhatta, így a lemezen maradt. Ezen a korábban is meghatározó blues és soul mellett már country hatások is megjelennek. Ám a különböző szerzőktől származó dalokat mind sajátos, szenvedélyes stílusában adta elő. Ezek közül a legismertebb a Me and Bobby McGee, amely egyébként egy többek által elénekelt kitűnő country dal, ám Joplin elsöprő erejű előadásában egészen más értelmet nyer. Annak idején egyik osztálytársam a refrén szövegét írta a ballagási meghívójára (Freedom is just another word for nothing left to loose). Még rengeteget tudnék mesélni arról, mennyire sokat jelentett számomra Joplin zenéje, mennyit és milyen hangulatban hallgattam. Vagy akár arról a korszakról, melynek végét négy kiváló zenész egyformán  tragikus és váratlan halála jelezte (Joplin alig két héttel Jimi Hendrix után hunyt el kísértetiesen hasonló körülmények közt. Az előző évben Brian Jones, majd a következőben Jim Morrison távozott ugyancsak 27 évesen az élők sorából). De inkább hadd szóljon a zene:

Néhány élő felvétel a lemez dalaival:

Joplin többször volt a Dick Cavett show vendége. Az alábbiakban néhány beszélgetésükbe is bepillanthatunk azokból az időkből, amikor a műsorvezető adott tüzet vendégének. Egyébként ezek az interjúk nem csupán a jópofáskodásról, az üres fecsegésről szólnak, komoly kérdésekre is kitérnek benne.

Erre a hétre egy régen elfeledett brit power-trió bemutatkozó lemezét választottam:

Az északír Van Morrison egyike a rockzene legkiválóbb énekes-dalszerzőinek. A hatvanas évek közepén a Them frontembereként vélt ismerté, majd ő is szólópályára lépett. A műfaj igazi nagy öregjei közé tartozik: 1967 óta folyamatosan jelennek meg lemezei (a legutóbbi 2023 őszén). A most sorra kerülő albuma nem a legismertebb, viszont több kiváló dalt is tartalmaz. A Morrison korábbi lemezein is jelen levő soul és blues elemek mellett itt erőteljesen érződik a country hatása is.

A lemez utolsó dalának koncertváltozata egy 1973-as felvételről

Az album első számának két kocertfelvétele 1974-ből és 1980-ból:

Az utóbbi koncerten a lemez címadó dalát is rögzítették:

A Pentangle az egyik legismertebb hajdani angol folk-rock együttes volt, a műfaj valóságos valóságos supergroupja. A két kiváló gitáros (Bert Jansch és John Renbourn) számos szólólemezt is kiadott. A nagybőgőn játszó Danny Thompson az évtizedek során rengeteg előadó lemezén működött közre session zenészként. Az énekesnő Jacqui McShee hangja ugyancsak fontos eleme volt zenéjüknek. 1971-es lemezük nem a legismertebb, bár a korábbiakhoz hasonlóan ezen is folk, jazz, blues és rock hatások keverednek, a saját dalok mellett pedig feldolgozásokat is hallhatunk. Az együttes nem sokkal később, egy újabb lemez megjelentetése után felbomlott.

Ebből a korszakból két hosszabb élő felvételük is fennmaradt. Az alábbiakban ezeket láthatjátok:

És akkor következzen ismét egy olasz progresszív együttes 1971-ből. A New Trolls különösen merészen nyúlt a szimfonikus elemekhez, miközben kőkemény rockzenét is játszottak. A fuvolajáték az ő esetükben is érdekesebbé teszi a hangzást.

Az alábbi válogatás korabeli felvételeket tartalmaz. Egy részük elég pocsék minőségű, de mást nem találtam, amúgy meg történelmi dokumentumként is felfoghatóak.

Ígéretemhez híven ismét egy olasz progresszív együttes  következik 1971-ből. A nápolyi Osana bemutatkozó lemezén számos hatást hallhatunk: hard-rock, jazz, folk, blues, szimfonikus elemek. Az olasz mellett időnként angolul is énekelnek, a gyakran felcsendülő fuvola pedig például a Jethro Tull-ra emlékeztet. Az együttes egyik védjegye a tagok festett arca, amely nem csupán a lemezborítókon jelenik meg, de koncertjeiken is így léptek fel (akárcsak abban az időben például Peter Gabriel a Genesisből).

Az alábbiakban a lemez ugyanazon dalát adják elő egy háztetőn, majd egy külszíni fejtésen, végül a Rai stúdiójában.

Hamarosan (na jó, csak két hét múlva) én is útra kelek. Ráadásul a Kárpát-medencén túlra (ami évtizedek óta nem esett meg velem). Szóval a fiammal meg a kislányommal Olaszországba utazunk. Ebből az alkalomból az ottani progresszív rock néhány kiválóságát idézem fel. Szerencsére akad választék 1971-ből még úgy is, hogy már szerepelt a blogban akkori olasz progresszív banda. Elsőként a Le Orme kerül sorra. A triót főleg a hasonló felállású Emerson Lake and Palmerrel vetik össze. Zenéjüket ugyanúgy elsősorban a virtuóz billentyűsjáték határozza meg, szimfonikus elemeket tartalmaz, és szerzeményeikben ők is felhasználnak klasszikus dallamokat (pl. Domenico Scarlati K380-as E dúr szonátáját). Szövegeik is időnként elgondolkodtatóak (pl. a harmadik dalban a betonsivataggá váló zsúfolt városok elviselhetetlenségéről, a szennyezett levegőről énekelnek – több mint öt évtizeddel ezelőtt...) Remélem, a ti tetszéseteket is elnyeri ez a kiváló lemez.

Az alábbiakban két korabeli élő felvételen láthatjuk őket. Az elsőn Dave Brubeck egyik szerzeményét hallhatjuk, amelyet az ELP által is játszott. A másodikon a fenti lemez egyik dalát adják elő szimfonikus kísérettel és lelkes közönség előtt.

A magyar előadókat sohasem kedveltem igazán. Először gyerekkoromban a vonaton hallottam magyar rockzenét. Akkoriban megesett, hogy vasárnap kirándulásról vagy a nagyszüleimtől hazafele tartva zötyögtünk a Maros mentén, és a velünk utazó fiatalok gitárkísérettel adták elő az éppen népszerű dalokat. Az LGT-től valószínűleg akkor hallottam először valamelyik későbbi slágerüket (mint a Miénk itt a tér, a Neked írom a dalt vagy a Ringasd el magad). Az első lemezükön ugyanis nincs ilyen, akkoriban még meglehetősen kemény, progresszív zenét játszottak. Már megalakulásukkor valódi magyar "supergoup" -nak számítottak, a korszak legkiválóbb hazai zenészei álltak össze: Presser Gábor és Laux József az Omegából, Barta Tamás a Hungáriából és Frenreisz Károly a Metróból. "Ötödik" tagjuk, Laux felesége, Adamis Anna írta a szöveget. A zenét elsősorban Presser virtuóz orgonajátéka és Barta kiváló gitározása határozza meg. Sok-sok év után el kell ismernem, hogy ez a lemez valóban figyelemreméltó, komoly teljesítmény. Hallgassátok!

Abból az évből egyetlen felvételt találtam, amelyen az első kislemezükön szereplő dalt adják elő. Ez az együttes létrejöttének körülményeire is utal (hiszen Presser és Laux a korszak legsikeresebb magyar együtteséből, az Omegából váltak ki). A dal további érdekessége, hogy azon Frenreisz kétféle szaxofonon játszik.

Az Edgar Broughtpn Band underground bandaként indult, blues-alapú kemény rockzenét játszottak. Harmadik lemezükre már jócskán "megszelídültek": zenéjük letisztult, a korábbiakon túl folk, progresszív és pszichedelikus elemek ötvöződtek, még némi country hatás is érződik rajta. Fülbemászó dallamokat, vonósokat és háttérvokált is hallhatunk, az énekes hangja pedig időnként egészen elviselhető.

Bár rengeteget koncerteztek, éppen 1971-es felvételt nem találtam tőlük. Az alábbiakban viszont némi ízelítőt kaphatunk arról, milyen "zabolátlanok" voltak még egy évvel korábban. Edgar Broughton hangját legfeljebb Howlin' Wolféhoz vagy Captain Beefheartéhoz lehetne hasonlítani.

Sajnos itt nincs szinkronban a zene és a kép.