A Kinks-nek ezt a lemezét hallottam elsőként a korábban már említett Florian Pittişnek köszönhetően. Előző albumaikat jóval később tudtam megszerezni. Akárcsak a legtöbb hasonló esetben, egészen másként hallgatom, mint a többit, a legrégebben ismert zenék sokkal jobban "rögzültek", sokkal ismerősebbek, máig különlegesek. A Muswell Hillbillies amúgyis valamennyire eltér az együttes előző lemezeitől. Az 1960-as évek derekén, a "brit invázió" idején a sikeresebbnél sikeresebb angol együttesek elárasztották az Egyesült Államokat - őket ekkor nemes egyszerűséggel kitiltották onnan. A szabadság hazájaként, meg a szabadkereskedelem híveként számon tartott ország nem először nyúlt protekcionista módszerekhez, hogy védje saját piacát - és ez bizony a rockzenére is hatással volt. Ezt követően a Kinks a kezdeti kemény stílusán finomítva kifejezetten "angolos" zenét játszott, lemezek egész során énekelték meg a brit életformát, történelmet. 1971-ben aztán tengerentúli témákhoz nyúltak, és sikerült úgy beépíteniük zenéjükbe a jellegzetesen amerikai countrys elemeket, hogy ugyanakkor megőrizték annak sajátosan brit jellegét. A szövegek is izgalmasak: ha csupán az első két dalt idézzük fel, azokban például a 20. század elgépiesedett, elidegenedett világáról, a szkizofréniáról meg a paranoiáról is énekelnek. You keep all your smart modern writers/ Give me William Shakespeare

Ezen a héten egy újabb angol progresszív együttes kerül sorra. Bár időnként elég elvont, nehezen emészthető zenét játszanak, máskor meglepően kellemes, mellotronnal kísért dallamokat hallhatunk tőlük

Ismét váratlanul választottam. De ezúttal nem tragikus hír kényszerített erre: a héten fedeztem fel ezt a kanadai együttest. A Lighthouse zenéjében a rock alapokat fúvósok és vonósok egészítik ki. 1971-ben két kiváló lemezük is megjelent. Ezek közül az elsőt hallhatjátok:

Korabeli koncertfelvételek:

Ma egy újabb haláleset húzta át tervem. Elhunyt a legendás MC5 gitárosa, Wayne Kramer. Az együttest az egyszerű, kemény, megalkuvást nem ismerő "mocskos" rock vagy a punk előfutáraként tartják számon. A Motor City Five neve származási helyükre utal, ugyanis Detroitban alakultak meg - akárcsak a hasonló zenével és szereppel bíró Stooges. Nem csak zenéjük, de szövegeik, politikai állásfoglalásaik is radikálisak voltak - felléptek például az egyik legnagyobb háborúellenes tüntetésen, amelyre 1968-ban került sor a Demokrata Párt chicagói választási gyűlése (konvenciója) alkalmával (ez utóbbival foglalkozik például a nemrégiben készült A chicagói hetek tárgyalása című film).

Az MC5 1971-es lemeze egyben az utolsó is volt. A következő évben feloszlottak. Nem sokkal ez előtt készült az alábbi németországi tv-felvétel.

Míg az 1960-as években a rockzenében az együtteseké volt a főszerep, a következő évtized elején jelentősen megnőtt a szólólemezeket kiadó előadók száma. Észak-Amerikában például Neil Young, Joni Mitchell, Carole King, Harry Nilsson, Jackson Browne, Gene Clark, vagy éppen Tom Waits sorolható közéjük. És természetesen James Taylor, aki 1970-s lemezével vált igazi sztárrá. Ezt követte az e hétre választott albuma, amely hasonlóan nagy sikert aratott. A harsány hippi korszakot követő kiábrándultság, befelé fordulás időszaka ez, amikor a korábban szűk közönségnek játszó folkénekesek visszafogott stílusa is népszerűvé válhatott. Taylor depressziója, függősége, szerelmi bánata, útkeresése, bizonytalansága mind-mind érződik a dalokon, amelyek ugyanakkor jelentős részben tükrözik az akkori fiatal nemzedék tapasztalatait, érzéseit. A lemez legismertebb dala Carole King szerzménye, a You've Got a Friend lett, ami ugyanebben az évben az énekesnő saját előadásában is megjelent a blogban már szerepelt albumán. King egyébként Joni Mitchellel együtt háttérénekesként is közreműködött a Mud Slide Slim felvételein. 

ék

A holland progresszív Focus második lemeze után mi más következhetne, mint a német progresszív Out of Focus  ugyanabban az évben megjelent második lemeze. Ezen szintén jelentős szerephez jut a fuvola - de itt sokat hallhatjuk a szaxofont is. A korra jellemző a súlyos társadalmi-politikai kérdéseket feszegető szöveg is. Annak idején a rockzenekarok gyakran fogalmaztak meg a hatalommal szemben kritikus álláspontot, vállaltak öntudatosan mozgalmár szerepet. Erre persze nem az e heti, alig ismert együttes a legismertebb példa, hiszen zenéjükben sokkal inkább a hangszeres részek a hangsúlyosak, mint az ének. 

A Focus azok közé az együttesek közé tartozik, amelyekről elsőként a már említett rádióműsorban hallottam. Ott érdekes módon az első lemezüket mutatta be Pittiş, miközben a későbbiek jóval ismertebbek és sikeresebbek voltak. 1971-ben második albumukat jelentették meg. Ennek nyitódalával a holland banda új szintre emelte a zenei lazaságot. A Hocus Pocus kemény gitár riffel indít, majd egymást váltják a rövid gitár-, fuvola- és dobszólók, valamint az énekes orgona vagy harmónium által kísért alpesi jódlizása, az Apalache hegységből származó eefing technikával előadott éneke, scat improvizációja vagy füttye... Hallani kell ahhoz, hogy elhiggyük... A páratlan, semmihez sem fogható szám néhány évvel később még a slágerlistákat is megjárta. A következő felvételen már lebegő mellotron kísérettel játszik akusztikus gitáron a kiváló Jan Akkerman... A progresszív lemezen a rock mellett klasszikus zenei és jazz hatások is feltűnnek. A teljes második oldalt egyetlen 22 perces dal foglalja el, amit egy 16-17. században élt olasz zeneszerző operája ihletett, és a legkülönbözőbb hangulatokat idézi meg. Remélem, a ti tetszéseteket is elnyeri a lemez.

Egy élő felvételekből készült válogatás, ahol a lemez több dalát is előadják:

Az Alan Bown nevét a héttagú zenekar trombitásáról kapta. A progresszív együttes hangzását a fúvósok teszik különlegessé, de az énekes hangja is kiváló. A borítóval nem igazán tudok kibékülni, de hát ez is hozzátartozik a lemezhez, amit sajos csak dalonként tudok itt megosztani.

Ez meg a ráadás:

1971-ben igencsak sokféle zenei irányzat "virágzott." Ezek egyike az angol folk-rock, amelynek képviselői ebben az időben gyakran progresszív elemeket is vegyítettek zenéjükbe. A Dulcimernek egyetlen lemeze jelent meg annak idején, de kétségtelenül rászolgált arra, hogy a blogban szerepeljen.

Ugyanabban az évben rögzítettek egy másik lemezt is, amely azonban csak két évtizeddel később jelenhetett meg.

Ezen a héten a különleges hangú Maggie Bellt foglalkoztató Stone the Crows harmadik lemeze kerül sorra.

Az együttes gitárosát a következő évben koncert közben a színpadon érte halálos áramütés. Az alábbi két hosszabb felvételen már egy másik gitáros játszik. Nem sokkal később feloszlottak.