Ezen a héten a különleges hangú Maggie Bellt foglalkoztató Stone the Crows harmadik lemeze kerül sorra.

Az együttes gitárosát a következő évben koncert közben a színpadon érte halálos áramütés. Az alábbi két hosszabb felvételen már egy másik gitáros játszik. Nem sokkal később feloszlottak.

1990 márciusáról marosvásárhelyiként egészen más jut eszembe, de akkor indult az a rádióműsor, amelynek köszönhetően rengeteg jó zenét ismerhettem meg - az e heti együttesről is ott hallottam először. Korábban már írtam róla, mennyire nehéz volt akkoriban zenéhez jutni felénk. A helyzet fokozatosan javult, először Vásárhelyen, majd Budapesten is nagyon sok zenét tudtam szerezni. Eleinte kazettára másoltam-másoltattam őket, de sok előadót nem ismertem - fennállt annak a veszélye, hogy olyasmiért adok ki pénzt (az üres kazetta és a másolás árát), amiért nem érdemes. Később többféle rocklexikont is beszereztem; ezekben a szerzők által legfontosabbnak ítélt együttesekről volt rövid leírás és diszkográfia - bár gyakran ezekből sem derült ki, melyek a gyengébb lemezek, amelyeket fölösleges felvenni. Nem emlékszem, mikor fedeztem fel a Pittiş Show-t, mindenesetre évekig a legfőbb zenei "forrásommá" vált. A műsor nevét Florian Pittişről kapta. Korábban egy szombati tudományos tv-műsor hangjaként ismertem őt: jellegzetes baritonjával tette még különlegesebbé a távoli égitestekről vagy éppen a földi élővilágról szóló adásokat. Egyébként neves román színész, rendező, zenegyűjtő, maga is szövegíró, énekes volt. Műsoraiból nagyon sok zenét vettem fel. Pedig jóval többet nyújtott annál. A hatalmas ismeretanyaggal rendelkező, tehetséges, a jó zenét szenvedélyesen szerető és népszerűsítő műsorvezetőtől rengeteget lehetett tanulni. A majdnem kétórás műsoridőben általában teljes lemezeket mutatott be, a fontosabb együtteseknek, előadóknak (mint pl. a Led Zeppelin, vagy a King Crimson) egész sorozatokat szentelt. Néha eltért ettől, például amikor a hatvanas évek második felének slágerlistás számaiból szemezgetett, így olyan előadók is műsorba kerültek, akik csupán egy-két számmal vétették észre magukat annak idején. Az is megesett, hogy J. J. Cale lemezeiről válogatott dalokat, közben pedig verseket szavalt... A visszafogott zene hangulata és a költészet egészen különleges elegyet alkotott. Máskor kimerítő ismertetéseket hallhattunk tőle egy-egy lemezről (ezek közül sajnos csak a Santana Caravanserai-ról mondottak rémlenek). Akkoriban a műsorban sugárzott zenék voltak fontosak számomra, ma sokkal inkább a "körítés" érdekelne, azok a versek, vagy méltatásai. Nemrégiben rákerestem a neten, és megtaláltam néhány műsort. Az egyiket elindítottam, Pittiş Shakespeare-idézettel kezdett... tovább nem is hallgattam.

A Mahavishnu Orchestra az 1970-es évek ún. fúziós irányzatának úttörő együttese volt, nevük John McLaughlin akkori (szellemi) mesterétől, az indiai származású gurutól, Sri Chimnoytól származik, aki a Mahavishnu (azaz 'nagy Vishnu') nevet adta a gitárosnak. Az együttes tagjainak származása is színes, akárcsak zenéjük: anglial, panamai, cseh, ír és amerikai születésűek, elképesztő egyéni képességeiket nagyszerű szerzemények során bizonyítják. Még rengeteget lehetne írni róluk: az együttes előtti pályafutásukról, elképesztő muzsikájuk hatásáról, arról, hogy mennyi együttes követte őket a jazz-rock műfajában, és persze arról, hogy micsoda karriert futottak be a későbbiekben - de azt hiszem, már így is túl sokat írtam.

Ha igazak a feliratok az alábbi két felvételt két nap eltéréssel rögzítették a következő évben. Ezeken láthatjuk, hogy amúgyis összetett szerzeményeiket még hosszabb improvizációikkal hová fejlesztették fellépéseiken.

A nemrég 90. életévét betöltő John Mayall az angol blues "mozgalom" talán legfontosabb alakja, aki az 1960-as évek közepétől lemezek hosszú sorával népszerűsítette a műfajt. Együttese, a John Mayall Bluesbreakers a rockzene sok kiemelkedő alakját foglalkoztatta, kiváló zenészek hosszú sora "nőtt fel" mellette, akik aztán nagyszerű együtteseket alakítottak. Mayallnek számos korábbi zenésztársát sikerült megnyernie a lemezen való szereplésre. Ő maga nem csupán énekel, de gitáron, orgonán, szájharmonikán és zongorán is játszik, ugyanakkor elsősorban a három gitáros (Eric Claton, Mick Taylor és Harvey Mandel), a hegedűs  Don "Sugarcane" Harris, valamint a szaxofonon és fuvolán játszó Johnny Almond csillog. A közreműködő zenészek képességeit jól jelzi, hogy például a dobos Keef Hartley ekkor sikeres saját együttest vezetett (az ő 1971-es lemezükre majd máskor kerül sor). Mayall korábban sok feldolgozást játszott, ekkor azonban már nem csupán rutinos zenekarvezető, de magabiztos dalszerző is, így ő jegyzi mind a 18 felvételt is. Ezeken már nem csupán a blues különféle változatait adják elő, de a rock és a jazz irányába is elmerészkednek. A nagyszerű szólók mellett figyelemreméltók a dalok szövegei, amelyek társadalmi kérdések sokaságát vetik fel. Mayall énekel többek között a házasság intézményének "őrültségéről" (madness), a hatalmas közúti forgalom ártalmairól, Jimi Hendrix halála alkalmából a kábítószer veszélyeiről, a televízió hipnotizáló hatásáról, a fölösleges termékek vásárlására ösztönző fogyasztói társadalomról.

Két élő felvétel a korszakból:

A jellegzetes hanggal és stílussal rendelkező John Lee Hooker a boogie mestereként vált ismertté. 1971-ben több lemezt is kiadott. Ahogy a blues dalok, az I Feel Good! felvételei is elsősorban a férfi-nő viszony (általunk is nap mint nap megtapasztalt) szépségeiről és fájdalmairól szólnak, de azért Hooker még aktuálpolitikai kérdésekre is kitér bennük. A saját szerzemények mellett pedig feldolgozza a Muddy Waters és a Cream előadásában híressé vált Rollin' and Tumblin' című blues klasszikust. Hooker több mint fél évszázados karrierje legnagyobb sikereit élete végén (1989-1997 közt) aratta, ám az alábbiak is kitűnő lemezek.

Ugyanebben az évben készített közös lemezt a dalait már korábban is játszó, a boogie-t sikeresen népszerűsítő, a blogban korábban már szereplő Canned Heat-tel (a dupla lemezt az alábbiakban két részletben hallhatjátok):

Végül az 1971-es közös turnéjuk egyik állomásán készült felvétel:

Korábban szerepelt a blogban a Taste. A rövid életű együttes felbomlása után a még mindig csupán 23 éves Rory Gallagher hosszú szólókarrierbe kezdett. 1971-ben rögtön két lemezzel rukkolt elő (a másodikra majd a későbbiekben kerül sort). Az ír énekes-gitáros itt kizárólag saját szerzeményeit játssza, köztük kevesebb a blúz, viszont mandolinon, szájharmonikán, sőt még szaxofonon is hallhatjuk őt. Nagyon régóta ismerem ezt a lemezt,  szerintem elejétől végéig kiváló, kedvenc dalom két annyira különböző, de egyaránt nagyszerű szólója miatt a Hands up.

A gitáros folyamatosan turnézott, rengeteg koncertet adott, amelyeket szerencsére sok felvételen örökítettek meg. Az alábbiakban egy 1971-72-ből származó összeállítást láthattok. Az itteni dalokban még szabadabban, szertelenebbül, sziporkázóbban, szenvedélyesebben szólózhat, és jóval több blúzt játszik - köztük néhány feldolgozást is.

Erre a hétre egy skót együttest választottam. A Beggars Opera második lemeze a korabeli progresszív hangzás számos jellegzetességét felvonultatja: a gitár és az orgona összjátéka mellé időnként mellotron is társul, az erőteljes éneket szimfonikus elemek egészítik ki.

1971 nem csupán a rock, a folk, a fúziós- vagy éppen progresszív zene nagyszerű éve volt, de a kemény rock irányzatait elindító együttesek is letették a névjegyüket ekkor. A Black Sabbath harmadik lemeze igazi klasszikus: a heavy metal számos irányzatának (mint a doom, a stoner vagy a sludge) ihletője. Tony Iommi különleges gitárhangolása hosszú távon is hatott azokra az együttesekre, amelyek a következő évtizedekben a lehető legsötétebb, legnyomasztóbb hangzásra törekedtek. A Children of the Grave galoppozó ritmusa később például az Iron Maiden védjegyévé vált.

Egy párizsi koncertfelvétel az előző évből:

Egy másik koncertrészlet az 1974-es California Jam fesztiválról:

Amikor először hallottam, meglepett a Lindisfarne dallamos, kellemes zenéje. Bár a Newcastle-i együttest a folk-rock kategóriába sorolják, de azért jó néhány egyéb hatást is felfedezhetünk zenéjükben. 1971-es lemezük nagy sikert aratott annak idején (négy hétig vezette a brit listát), több slágert is tartalmaz, midig örömmel hallgatom.

A lemez két legismertebb dalának élő változata következik, végül egy franciaországi koncerttel zárul az e heti összeállítás:

Keith Jarrett zongorista és Gary Burton vibrafonos kitűnő 1971-es lemezén az avantgárd jazz, a pop, a rock és a country keveréke alkot különleges egyveleget.

A Nice és Keith Emerson a progresszív rock egyik úttörője volt: számos együttes számára mutattak példát, még Olaszországban (pl. a Le Orme számára) vagy Csehszlovákiában (ahol a blogban korábban már szerepelt Collegium Musicum haladt az nyomdokain) is. 1970-ben feloszlottak, Emerson egy másik együttesben folytatta (róluk még lesz szó a későbbiekben), ám még a következő évben is megjelent egy koncertfelvételekből összeállított válogatáslemezük. Az Elegy az angol nagylemezek listáján az 5. helyig emelkedhetett, a rockzene "aranykorában" a közönség fogékony volt a kísérletezésre, a szokatlan hangzásra. Különösen feltűnő ez, mivel a Nice triója ekkor már gitáros nélkül zrenélt, és az énekes hangja... talán jobb, ha nem minősítem. A lemezen kizárólag feldolgozások szerepelnek. Nem akármilyen anyaghoz nyúltak: Tim Hardin többek által előadott érzelmes balladáját Bob Dylan egy még többször feldolgozott dala, majd Csajkovszkij 6. szimfóniájának 3. tétele és Leonard Bernstein West Side Story c. musicaljének egyik ismert dala, az America követi. Azonban nem csupán az említett négy szerző dallamai csendülnek fel, például George Gershwin Porgy és Bess című operájának ismert Summertime c. dala vagy éppen Dvořák 9. (Új világ) szimfóniájának egyik ismert témája is felcsendül, miközben boogie woogie vagy blues motívumokat is vegyítenek zenéjükbe.

Rendhagyó módon elsőként a lemez két első felvételének eredeti változatát ajánlom, hogy érzékelni lehessen, mennyire gyökeresen átdolgozták ezeket:

Bernstein szerzeményének a Broasway-en bemutatott eredeti változata az "amerikai álom" megvalósulását, a fogyasztói társadalmat, az amerikai életformát ünnepelte a példátlan gazdasági fellendülést hozó 1950-es évek második felében. Az angol Nice igencsak átértelmezte a dalt: John Kennedy, Martin Luther King, majd Robert Kennedy meggyilkolása, az erőszak és a korrupció tengerentúli elterjedése nyomán egy sajátos tiltakozást ("protest song"-ot) adtak elő. Míg a műfaj legismertebb példái általában szövegükben hordozták az üzenetet, ők annak hangszeres formáját választották: az eredeti dal tempóját felgyorsították, a nyugtalan ritmust Emerson agresszív játéka fokozta, majd a dal végén (az eredeti változatban) egy hároméves fiú fogalmazta meg az "eszmei mondanivalót": "America is pregnant with promises and anticipation, but is murdered by the hand of the inevitable." 1968 nyarán a Royal Albert Hallban a dal közben a színpadon felgyújtották az amerikai zászlót (miközben a nézők között foglalt helyett az Egyesült Államok nagykövete is). Ezzel "sikerült" kitiltatniuk magukat a neves helyszínről, ami viszont még népszerűbbekké tette őket. Maga Bernstein (akiről hamarosan filmet mutatnak be) sem volt elragadtatva a feldolgozástól. Íme az eredeti America, majd a feldolgozások:

Az első felvételen még az együttes eredeti felállása játszik (amelynek egy gitáros is tagja volt), de az akkori német-olasz showműsor hangulata miatt is érdemes felidézni. Nem tudom, mi alapján hívták meg őket oda, de az biztos, hogy Emerson nem akármilyen műsort adott. Utána a rövid interjúban egyébként a késhasználat gyakorlati és szimbolikus jelentőségéről is beszél.

Az együttes nem csak a klasszikus és a rockzene sajátos ötvözetével feszegette a határokat, de színpadi megjelenésével és Emerson energikus előadásmódjával is nagy feltűnést keltett. Rengeteget koncerteztek, és szerencsére fellépéseiket számos alkalommal megörökítették. További Nice koncertek: