Egyik kedvenc német együttesem kerül ma sorra. A Frumpy néhány éves fennállása alatt csupán három lemezt adott ki (bár később újjáalakultak és készítettek még). Ezek közül talán éppen az 1971-es a legsikerültebb: a hard rock, a Krauftrock és a szimfonikus elemek sajátos elegyét ötvözi, és az énekesnő különleges hangja is érvényesül rajta.

A kor egyik legismertebb német együtteseként több televíziós műsorban is szerepeltek. Az alábbiakban a lemez két dalát adják elő:

Néhány napja hunyt el Robbie Robertson, a The Band gitárosa és dalszerzője. A kanadai együttes évekig Bob Dylant kísérte, majd az ő árnyékából kilépve adták ki saját lemezeiket, amelyeken a korban üdítően friss és eredeti módon ötvözték a rock, a country, a blues és a folk elemeit. Erre a hétre 1971-es (negyedik) lemezüket választottam. Található rajta egy Dylan-feldolgozás, az egyik dalban pedig szerzőként és énekesként Van Morrison is közreműködik. 

Az Osibisa volt az egyik első nyugati együttes, amely zenéjébe afrikai elemeket is vegyített. Tagjai mind a fekete kontinensről (többnyire Ghánából és Nigériából) származtak, és az ottani egzotikus ritmusokat ötvözték a rock és a jazz elemeivel. 

Szintén 1971-ben jelent meg az afro-rock együttes második lemeze. Borítóján ismét szerepel a repülő elefánt, ami az Osibisa jelképévé vált. Ezt Roger Dean tervezte, aki például a Yes különleges borítóiért is felel.

Végül egy korabeli koncertfelvétel, amely némi ízelítőt nyújt élő fellépéseik hangulatából.

1971-ben jelent meg a Doors utolsó lemeze. Ugyancsak egy fiatalkori kedvencről van szó, különösen a két oldal utolsó száma (a címadó dal és a Riders On the Storm) emlékezetes: sokat táncoltunk ezekre. Annak idején Morrisonra valóságos hősként tekintettem, éppen akkoriban készült film róla, beszereztem a vele foglalkozó könyvet is. Zeneileg azért figyelemreméltó az anyag, mert egy olyan korszakban, amikor a blues fokozatosan kiment a divatból, náluk egyre hangsúlyosabbá vált - még egy John Lee Hooker feldolgozást is hallhatunk.

Miután a héten megint meglehetősen magamra maradtam, módosítottam korábbi tervemen, és egy nagy kedvencem 1971-es lemezét választottam. A progresszív rock egyik gigásza, a King Crimson negyedik lemezének dalait hallhatjátok (sajnos csak külön tudom feltölteni őket, pedig egymásba vezetnek át). Arról az együttesről van szó, amelynek egyik tagja semmilyen hangszeren nem játszik, és nem is énekel: Peter Sinfield a szövegíró (aki a koncerteken a világításért is felelt). Tőle származik a mostani lemez borítójának ötlete: azon a Nyilas-csillagképben található Trifid-köd látható, amelyben tömegesen alakulnak ki új csillagok (tényleg, hamarosan csillaghullás). Sokat lehetne írni az első négy számról, amelyekben váltakoznak a lírai és a keményebb részek, különleges hangszerelésekkel, improvizációkkal találkozhatunk. Azonban elsősorban az utolsó két felvétel miatt esett a választásom erre a lemezre. Emlékszem, mennyire megdöbbentem, amikor a harsány szaxofon-szólót követően először csendült fel a Sirályok dalának neoklasszikus szvitje: a zaklatott zene és az ironikus szöveg után visszafogott vonósokat és finom fúvósokat hallottam. Egy ideig arra gyanakodtam, valami tévedés történt, egy "komolyzenei" darab részlete került fel valahogy a kazettára. (Talán még édesapámat is megkérdeztem róla, aki szimfonikus zenekarban játszott, de nem ismerte, tehát nem egy híres zeneszerző szerzeménye volt.) A kellemes, hangulatos muzsika nagyszerű felvezetése az utolsó, címadó dalnak. Ez mintha a magányról, az elszigeteltségről szólna. A szövegből ma sem értek túl sokat (megkapó, szürreális képeket tartalmaz, visszatérnek a sirályok, de macskák is felbukkannak), a zene viszont fájdalmasan gyönyörű: egyszerre szomorú és felemelő. Míg korábban a szaxofon és a fuvola mellett a mellotron és a gitár vitte a prímet, itt eleinte a zongora, a basszusfuvola, a gitár és a harmónium szolgáltatja az alapot. Máig megráz a látszólag oly egyszerű dal, ezért ritkán hallgatom. A kürt-szólónál elszorul a szívem, sírás környékez. Ráadásul a folytatás még emelkedettebb: belép az oboa, aztán a mellotron és a dob hangjaira egy újabb kürt-szóló zárja a lemezt. Olyan zene ez számomra, amelynek szépsége teljesen betölt, egy másik világba repít. Réges-régen, amikor még bulikba jártam, sosem értettem, miért van szüksége másoknak mindenféle szerekre (pl. alkoholra) ahhoz, hogy "felszabaduljanak", jól érezzék magát. Nekem ott voltak ezek a dalok.

Egy bajom van ezzel a lemezzel: túl hamar fejeződik be... pontosabban "rendesen" véget sem ér, hosszú szünet után bizarr módon zárul. Ha valakinek mégsem nyerte el a tetszését e heti választottam, megnyugtathatom: általában még a King Crimson legjobb lemezei közt sem tartják számon.

A változatosság kedvéért most nem csak a lemez megjelenési éve egyezik meg a múlt hetivel. Hasonló felállásban (power trio), hasonló műfajban (blues, hard-rock) tevékenykedő fiatalokról van szó. Az ekkor még csupán 22 éves énekes-gitáros Rory Gallagher az előző év végén feloszlatta az együttest és több évtizedes szólókarrierbe kezdett. Vele még többször fogunk találkozni (ennél az évnél is, mert 1971-ben két lemezt is kiadott).

Mivel elég egyhangúnak tűnhet így a blog, mesélek keveset arról, hogyan ismertem meg a Taste-et (és Rory Gallaghert). Az 1980-as években Marosvásárhelyen felnőve nehéz volt "rendes" zenéhez jutni. Csak egy állami tv-adó létezett, ahol túlnyomórészt kommunista propagandát lehetett nézni, néha úgynevezett (fegyelmezett, jól öltözött, jól fésült táncdalénekesek által előadott) "könnyűzenét", amit a rendszer még elnézett. A rádióban sem volt sokkal nagyobb a választék. Mintha a Szabad Európán lett volna vasárnaponként egy műsor, ahol az a heti slágerlista első tíz helyezettjét adták. Az Újvidéki Rádióra emlékszem még, ahol időnként komolyabb rockzenét (pl. Police) is el lehetett csípni. De mindkét adót csupán nagyon rossz minőségben lehetett fogni, alig hallottam őket. - jószerivel a készülékhez tapasztott füllel kellett hallgatni őket. 1990-től, a rendszerváltást követően a román tévé is változatosabb zenéket kezdett sugározni. Emlékszem micsoda döbbenettel néztem egy Muddy Waters koncertet az 1970-es évek második feléből. Mindez számomra azonban édes kevés volt, nem olthatta csillapíthatatlan zene iránti éhségemet. Ekkor fedeztem fel (1990-ben vagy 1991-ben) azt a rádióműsort, amelynek köszönhetően rengeteg nagyszerű zenével ismerkedhettem meg (például a Taste-tel is). Később írok majd magáról a műsorról. Addig is remélem tetszeni fog az e heti lemez: 

Egy másik koncertlemez is megörökíti energikus színpadi játékukat a nevezetes 1970-es Isle of Wight-i fesztiválon.

Itteni fellépésüket filmszalagra is rögzítették:

A másik blogomban nemrég szerepelt Creamhez vagy a Jimi Hendrix Experiencehez hasonló angol power trió lemeze következik. Az ő zenéjük is a blues-ban gyökerezik, nevüket egy John Lee Hooker dalból kölcsönözték. Számomra 2023-ban meglepő, mekkora sikereket értek el annak idején nyers, kemény, időnként pszichedelikus-progresszív elemekkel is tarkított zenéjükkel (e lemezük például az angol slágerlistán az 5. helyen is szerepelt).

Újfent kapcsolódva a másik blogomhoz: a Groundhogs 1971-ben a Rolling Stones előzenekaraként léphetett fel brit turnéjukon. Ekkor rögzítették az alábbi lemez anyagát is: 

A múlt héten a másik blogomban szerepelt az első jelentős "power trio", az angol Cream. Ezúttal az amerikai James Gang lemezét hallhatjátok. Az együttes elsősorban gitáros-énekeséről, Joe Walshról ismert (aki később az Eagles tagjaként vált még híresebbé).

Korabeli párizsi koncertfelvétel, ahol Chuck Berry klasszikust is játszanak (bár a felvétel minősége hagy némi kívánnivalót maga után).

Tom Waits több évtizedes pályája során utánozhatatlan, eredeti lemezek sorát adta ki. Sikerei csúcsán jelentették meg két lemezen korai demó felvételeit. Emlékszem meglepetésemre, amikor először hallottam ezeket, hiszen  törékeny, erőtlennek tűnő hangja alig hasonlít az általam addig megszokotthoz, a dalok is sokkal egyszerűbbek, Waits többnyire egyedül adta elő őket saját magát kísérve gitáron vagy zongorán. Részben érthető, hogy ilyen sokáig porosodtak ezek a nyers változatok, amelyek közül számosat később áthangszereltek, újra felvettek, és megjelentettek az 1970-es évek közepén kiadott "rendes" lemezeken. Ugyanakkor a csupán 22 éves follkénekes már akkor kitűnő dalokat írt. A napokban többet is dúdolgatok magamban, nem bírom kiverni őket a fejemből. A későbbiekben sokat változott zenéje és hangja is, ám sajátos stílusának jó néhány eleme már itt megjelenik pl. a b. b. balladák, a fanyar humor, a blues, jazz, country hatások, a férfi-nő viszony gyötrelmeiről, szépségeiről szóló szövegek vagy féktelen mesélőkedve.

Egy 1976-os koncertfelvételen láthatjuk, hogyan változott időközben zenéje, hangja, és miféle színpadi karaktert alakított ki addigra magának.

Az egyik első (1967-ben alakult) skandináv progresszív együttes nem sokat bíbelődött e lemeze borítójával. Zenéjük viszont annál összetettebb és ötletesebb, komolyabb ugyanakkor játékosabb is. A dán banda lemezének első oldalán egy több mint 23 perces szvit szerepel, amely felvonultatja a műfaj számos jellemzőjét (mint a jazzes hatást biztosító fúvósok, a pszichedelikus elemek). Ezt három rövidebb és egyszerűbb, könnyedebb hangvételű dal követi. Jó szórakozást!