Keith Jarrett zongorista és Gary Burton vibrafonos kitűnő 1971-es lemezén az avantgárd jazz, a pop, a rock és a country keveréke alkot különleges egyveleget.

A Nice és Keith Emerson a progresszív rock egyik úttörője volt: számos együttes számára mutattak példát, még Olaszországban (pl. a Le Orme számára) vagy Csehszlovákiában (ahol a blogban korábban már szerepelt Collegium Musicum haladt az nyomdokain) is. 1970-ben feloszlottak, Emerson egy másik együttesben folytatta (róluk még lesz szó a későbbiekben), ám még a következő évben is megjelent egy koncertfelvételekből összeállított válogatáslemezük. Az Elegy az angol nagylemezek listáján az 5. helyig emelkedhetett, a rockzene "aranykorában" a közönség fogékony volt a kísérletezésre, a szokatlan hangzásra. Különösen feltűnő ez, mivel a Nice triója ekkor már gitáros nélkül zrenélt, és az énekes hangja... talán jobb, ha nem minősítem. A lemezen kizárólag feldolgozások szerepelnek. Nem akármilyen anyaghoz nyúltak: Tim Hardin többek által előadott érzelmes balladáját Bob Dylan egy még többször feldolgozott dala, majd Csajkovszkij 6. szimfóniájának 3. tétele és Leonard Bernstein West Side Story c. musicaljének egyik ismert dala, az America követi. Azonban nem csupán az említett négy szerző dallamai csendülnek fel, például George Gershwin Porgy és Bess című operájának ismert Summertime c. dala vagy éppen Dvořák 9. (Új világ) szimfóniájának egyik ismert témája is felcsendül, miközben boogie woogie vagy blues motívumokat is vegyítenek zenéjükbe.

Rendhagyó módon elsőként a lemez két első felvételének eredeti változatát ajánlom, hogy érzékelni lehessen, mennyire gyökeresen átdolgozták ezeket:

Bernstein szerzeményének a Broasway-en bemutatott eredeti változata az "amerikai álom" megvalósulását, a fogyasztói társadalmat, az amerikai életformát ünnepelte a példátlan gazdasági fellendülést hozó 1950-es évek második felében. Az angol Nice igencsak átértelmezte a dalt: John Kennedy, Martin Luther King, majd Robert Kennedy meggyilkolása, az erőszak és a korrupció tengerentúli elterjedése nyomán egy sajátos tiltakozást ("protest song"-ot) adtak elő. Míg a műfaj legismertebb példái általában szövegükben hordozták az üzenetet, ők annak hangszeres formáját választották: az eredeti dal tempóját felgyorsították, a nyugtalan ritmust Emerson agresszív játéka fokozta, majd a dal végén (az eredeti változatban) egy hároméves fiú fogalmazta meg az "eszmei mondanivalót": "America is pregnant with promises and anticipation, but is murdered by the hand of the inevitable." 1968 nyarán a Royal Albert Hallban a dal közben a színpadon felgyújtották az amerikai zászlót (miközben a nézők között foglalt helyett az Egyesült Államok nagykövete is). Ezzel "sikerült" kitiltatniuk magukat a neves helyszínről, ami viszont még népszerűbbekké tette őket. Maga Bernstein (akiről hamarosan filmet mutatnak be) sem volt elragadtatva a feldolgozástól. Íme az eredeti America, majd a feldolgozások:

Az első felvételen még az együttes eredeti felállása játszik (amelynek egy gitáros is tagja volt), de az akkori német-olasz showműsor hangulata miatt is érdemes felidézni. Nem tudom, mi alapján hívták meg őket oda, de az biztos, hogy Emerson nem akármilyen műsort adott. Utána a rövid interjúban egyébként a késhasználat gyakorlati és szimbolikus jelentőségéről is beszél.

Az együttes nem csak a klasszikus és a rockzene sajátos ötvözetével feszegette a határokat, de színpadi megjelenésével és Emerson energikus előadásmódjával is nagy feltűnést keltett. Rengeteget koncerteztek, és szerencsére fellépéseiket számos alkalommal megörökítették. További Nice koncertek:

Miközben múlt heti "hősünk", Jeff Beck feloszlatta együttesét, a másik blogban már szerepelt Small Faces frontembere (Steve Marriott) szintén távozott. A két egykori együttes tagjai együtt alapították a Facest 1969-ben. Két évvel később igen elfoglaltak voltak, két albumot jelentettek meg, sőt Rod Stewart szólólemezén is őket hallhatjuk. A két említett album közül ezúttal a másodikat mellékelem (mert ezt találtam meg "egyben" a videómegosztón). Itt is azt az egyszerű rock and rollt játszák, amelyről leginkább ismertté váltak. A fergeteges rock számok és szívszorító balladák mellett a lemezen még egy Chuck Berry-feldolgozás is található. Az együttes tagjai közül a későbbiekben Rod Stewart igazi világsztár lett, de ugyanezt mondhatjuk el Ronnie Woodról is, aki a Rolling Stones gitárosává vált. Ronnie Lane szintén nagyszerű lemezeket adott ki a későbbiekben.

A Faces igazi koncertzenekar volt. 1971-ben nem csak a stúdióban szorgoskodtak, de fáradhatatlanul léptek fel élőben is. Elsőként a legendás londoni Marquee klubban 1970 végén rögzített koncert részleteit láthatjátok, amit egy 1971-es párizsi felvétel követ.

Az év elején hunyt el Jeff Beck, akiről a másik blogomban megemlékeztem, de itt ez elmaradt. Talán azért, mert 1971-es lemeze nem tartozik legismertebb albumai közé. Beck az előző évben feloszlatta korábbi együttesét, majd súlyos balesetet szenvedett. Teljesen új kísérőzenészekkel vette fel újabb lemezét, amelyen szakított a korábbi bluesos hangzással, a hard-rock mellett a soul hatások kerültek előtérbe. A középszerű dalokat a hosszabb instrumentális részek, a gitáros és a zongorista időnként jazz-es szólói teszik izgalmasabbá.

Jeff Beck a következő évben újabb lemezzel jelentkezett. Az alábbiakban itteni két dalát adják elő élőben.

Az 1960-as évek második felében San Francisco a pszichedelikus rock bölcsője volt. Számos nagy sikerű együttes kezdte itt ekkor a pályáját - köztük a Quicksilver Messenger Service. Bár az évek során több tagcserén estek át, hatodik lemezükön is megőrizték a két gitár összjátékára épülő jellegzetes hangzásukat. 

A sokat koncertező, a rockzene aranykorában működő, jelentős együttesről van szó, ezért íme egy válogatás koncertfelvételeikből:

A Barclay James Harvestet elég későn ismertem meg. Két kazettám volt tőlük egy későbbi stúdió- és egy koncertlemezükről. Már nem emlékszem, miként szereztem őket, de úgy rémlik vásároltam. Ez igen ritkán esett meg annak idején (többnyire üres kazettákra másoltam a zenéket), ekkor is valószínűleg sokat haboztam. Egyrészt azért, mert nem is "rendes", eredeti kazetták voltak (hanem rossz minőségű kalózkiadások), másrészt azért, mert még így is sajnáltam rájuk a pénzt (bár minden bizonnyal olcsók voltak), és elsősorban azért, mert nem ismertem az együttest, csak rémlett, hogy jó zenét játszanak. Megérte megvenni őket, mindkét lemez tetszett. Sokáig csak ezeket ismertem tőlük, most viszont az 1971 elején megjelent második lemezük kerül sorra. Az együttes szimfonikus progresszív zenét játszik. A hangzást időnként a mellotron uralja, és sajátosan emelkedett éteri (kozmikus), melankolikus hangulatot kölcsönöz. Máskor a gitár is előtérbe kerül, ám  összességében inkább a balladák uralják a lemezt, a zene egyszerre kellemes és keserves: dallamos, fülbemászó, fájdalmas és megrázó. Mindezt  a szimfonikus kíséret egészíti ki zokogó vonósokkal meg harsogó fúvósokkal. A lemez alább hallható CD-változatát néhány ráadás felvétellel toldották meg.

Koncertjeiken rendszeresen előadták a lemez egyik dalát. Az alábbiakban egy 1974-es felvételt láthattok róla. 

Ezúttal egy olyan lemezt választottam, amelyről minden bizonnyal nagyon kevesen hallottak. A dán együttes gitárosának játéka Jimi Hendrix hatalmas hatását példázza (na jó, kissé erőltetett az alliteráció).

A zenész házaspár lemezének változatos anyaga rock, country, soul, blues, gospel hatásokat vonultat fel. Számos feldolgozás található rajta, de a legnagyobb sikert éppen az egyik saját daluk aratta (a Never Ending Song of Love). A lemezen játszó muzsikusok közt számos akkori híresség bukkan fel (pl. Duane Allman, Gram Parsons vagy Leon Russel).

Végül egy 1969 végén Koppenhágában felvett koncert, ahol a házaspárt neves zenészek sora kíséri (például az akkor még Beatles-tag George Harrison). Különleges hangzásuk volt, amit mi sem bizonyítja jobban, mint hogy minden idők egyik legkiválóbb gitárosa is beállt hozzájuk (tulajdonképpen kísérőzenésznek) - Eric Clapton egyébként kis túlzással Delaneytől tanult meg énekelni, de a zenéjük is hatott rá. Még a háttérénekesnő is az a Rita Coolidge, aki a későbbiekben hatalmas sikerű saját lemezek sorát adta ki.

Ezúttal mindkét blogomban egyaránt tragikusan fiatalon (körülbelül egyidősen) elhunyt zenészek kerülnek sorra. Nick Drake lemezeit meglehetősen későn ismertem meg, de azonnal megragadott dalainak sajátos, melankolikus hangulata. Három lemeze közül talán éppen az 1971-es a legmozgalmasabb, legváltozatosabb. Lehetne írni a stílusáról (a folktól a bossa nováig), a közreműködő zenészekről (például a Fairport Convention tagjairól), az izgalmas hangszerelésről, a költői szövegekről, de tulajdonképpen ez mind másodlagos. A zene szépségét nem adhatja vissza, ahogyan erejét sem, amellyel képes addig ismeretlen tájakra repíteni. Nick Drake varázslatos, szépséges (belső) vidékekre kalauzol. Útra fel!

Egy "adagban" csak ezt a változatot találtam a jútubon, a dalok nem az eredeti sorrendben szerepelnek, de talán ez a szerencsésebb megoldás (annál, mint ha egyenként töltöttem volna őket fel).

Ezen a héten újabb különleges lemezre kerül sor. Nemrégiben hallottam először, de hangulata azonnal megragadott (habár amúgy nem igazán hallgatok avantgárd zenéket). John Coltrane hárfán és zongorán játszó özvegyét kiváló muzsikusok kísérik indiai és észak-afrikai utazásán.