A magyar előadókat sohasem kedveltem igazán. Először gyerekkoromban a vonaton hallottam magyar rockzenét. Akkoriban megesett, hogy vasárnap kirándulásról vagy a nagyszüleimtől hazafele tartva zötyögtünk a Maros mentén, és a velünk utazó fiatalok gitárkísérettel adták elő az éppen népszerű dalokat. Az LGT-től valószínűleg akkor hallottam először valamelyik későbbi slágerüket (mint a Miénk itt a tér, a Neked írom a dalt vagy a Ringasd el magad). Az első lemezükön ugyanis nincs ilyen, akkoriban még meglehetősen kemény, progresszív zenét játszottak. Már megalakulásukkor valódi magyar "supergoup" -nak számítottak, a korszak legkiválóbb hazai zenészei álltak össze: Presser Gábor és Laux József az Omegából, Barta Tamás a Hungáriából és Frenreisz Károly a Metróból. "Ötödik" tagjuk, Laux felesége, Adamis Anna írta a szöveget. A zenét elsősorban Presser virtuóz orgonajátéka és Barta kiváló gitározása határozza meg. Sok-sok év után el kell ismernem, hogy ez a lemez valóban figyelemreméltó, komoly teljesítmény. Hallgassátok!

Abból az évből egyetlen felvételt találtam, amelyen az első kislemezükön szereplő dalt adják elő. Ez az együttes létrejöttének körülményeire is utal (hiszen Presser és Laux a korszak legsikeresebb magyar együtteséből, az Omegából váltak ki). A dal további érdekessége, hogy azon Frenreisz kétféle szaxofonon játszik.

Az Edgar Broughtpn Band underground bandaként indult, blues-alapú kemény rockzenét játszottak. Harmadik lemezükre már jócskán "megszelídültek": zenéjük letisztult, a korábbiakon túl folk, progresszív és pszichedelikus elemek ötvöződtek, még némi country hatás is érződik rajta. Fülbemászó dallamokat, vonósokat és háttérvokált is hallhatunk, az énekes hangja pedig időnként egészen elviselhető.

Bár rengeteget koncerteztek, éppen 1971-es felvételt nem találtam tőlük. Az alábbiakban viszont némi ízelítőt kaphatunk arról, milyen "zabolátlanok" voltak még egy évvel korábban. Edgar Broughton hangját legfeljebb Howlin' Wolféhoz vagy Captain Beefheartéhoz lehetne hasonlítani.

Sajnos itt nincs szinkronban a zene és a kép.

A héten nagy öröm ért, ezért egy kellemes, derűs, bizakodó hangulatú lemezt kerestem. Olyat, ami ugyanakkor nem ismert. Így esett a választásom egy régen elfeledett előadó egyetlen albumára. Az északír Jackie McAuley korábban a Them-ben játszott, majd Judy Dyblevel közösen adott ki egy lemezt. Számomra ma is meglepően "friss", fülbemászó dallamok, változatos hangszerelés, többféle stílus jellemzi az általában a folk műfajhoz sorolt albumot.

A Canterbury-hez köthető progresszív irányzat legismertebb együttese nevét William Burroughs regényének címéből kapta. Az évek során számos tagcserére került sor, az így távozottak további együtteseket hoztak létre, mások szólólemezeket adtak ki, kiterjedt "családfát" lehetne összeállítani belőlük - különösen ha feltüntetnék a blog-ban korábban már szerepelt Caravan tagjait is (akikkel korábban közösen is játszottak). A Soft Machine negyedik lemeze nem könnyű hallgatnivaló, mondhatni meglehetősen elvont, jazz-es hangzású, amit az ének és a gitár hiánya, valamint a sok fúvós jelenléte is erősít. 

Korabeli koncertfelvételek:

Erre a hétre egy kevésbé ismert fehér előadó "közönséges" blues lemezét választottam. A műfajt nagyon régóta kedvelem. Talán egy történettel tudnám érzékeltetni, hogy mennyire. A második Erdélyi Magyar Diáktalálkozóra Székelyudvarhelyen került sor éppen 33 évvel ezelőtt. Valamilyen félreértés folytán egy nappal hamarabb értem oda, mint az osztálytársaim. Mindig szégyellős voltam, nehezen ismerkedtem, így tulajdonképpen "egyedül" találtam magam a több száz fiatal között. Másnap délelőtt ott is hagytam a rendezvényt - éppen szembetalálkoztam érkező barátaimmal, de már nem fordultam vissza velük. Mindezek ellenére egy különleges, igazán emlékezetes élményben volt részem. Annyira azért sajnos nem felejthetetlen, hiszen már csak homályosan tudom felidézni. Valamikor este ismerős hangokat hallottam: két fiatal játszotta a bluest. Egyikük gitározott, a másikuk "énekelt". A gitározás ugyanannak a két akkordnak (sokkal több biztosan nem volt) a végtelenített ismétlésében merült ki. Némi változatosságot jelentett, amikor néha mindez felgyorsult, aztán ismét visszaálltak a megszokott "bólogatós" ritmusra. Az "ének" tényleg "ének" volt, vagyis semmilyen felismerhető szám szövegét nem ismerték, jószerivel csak hablatyoltak (ooh yeah vagy valami hasonlókat). Az is lehet, hogy az "énekes" igazából szájharmonikán játszott, és én adtam ki a többé-kevésbé artikulálatlan hangokat. Talán velem volt a csörgődobom (tamburin), és azt is ráztam közben. Az biztos, hogy órákon keresztül folytattuk ezt anélkül, hogy akár egyetlen konkrét dal (például Hobótól, esetleg a Stonestól vagy Hendrixtől, Muddy Waterstől) egyetlen részlete előkerült volna. Ők valószínűleg ittak, talán nem is keveset, nekem sohasem volt erre szükségem ahhoz, hogy jól érezzem magam vagy éppen felszabadultan "énekeljek". A blues számomra mindig szívhez szólt, bizony megesett nem egyszer, hogy nagyon egyedül voltam, és úgy éreztem, csak ez a zene vigasztal. Remélem, rajtatok is segít. Hallgassátok!

Végül néhány élő felvétel is Hamonddal, aki rendszeresen lépett fel egyedül:

A héten nehéz választás elé állítottak, ezért módosítanom kellett. Ráadásul egy nagy kedvencem kerül így sorra. A Stonest ereje teljében hallhatjuk, 1971-ben kétségtelenül az év egyik kiemelkedő lemezét adták ki, amely a slágerlisták élére is került. Náluk gitározott ekkor Mick Taylor, és közreműködött például Nicky Hopkins és Ian Stewart zongorán, Bobby Keys szaxofonon, Billy Preston orgonán. Hallhatunk itt mindent: kőkemény riffeket, lágy countryt, soult, rockot, akusztikus delta-blúz feldolgozást, saját balladákat, a fúvós kíséret mellett még zokogó vonósokat is. A provokatív borító terve Andy Warholtól származik. Az albumról nem csupán jelentősége, de rajongó voltom miatt is jóval többet kellene írnom, de a hirtelen kényszer, a borsó- meg a ribizliszedés, az egyetemi elfoglaltságok, az iskolai programok mellett most csak ennyire futotta. Ha majd valamikor kifogytam az 1971-es lemezekből, és tart még a lelkesedés, biztosan sorra kerül több Stones lemez, és a zenéjükkel kapcsolatos számos élményem. 

Minden idők egyik legjelentősebb koncert-zenekaráról van szó, ezért több korabeli felvételt is csatolok a lemez dalaival, ezek nagyrészt a legendás londoni Marquee klubban és egy texasi koncerten készültek:

Az Atomic Rooster zenéjét Vincent Crane féktelen orgonajátéka fémjelzi. 1971-es lemezük is a többihez hasonlóan a hard rock és a progresszív zene határmezsgyéjére tehető.

Az alábbiakban az album több dalát is előadják. Ekkor már a Colosseum-ból ismert Chris Farlowe énekelt náluk, aki arra is képes volt, hogy a felvétel közben egyen...

George Benson is kiváló lemezt rögzített 1971-ben. Ezen a ritmusszekciót Ron Carter és Jack DeJohnette mellett két ütős alkotta, míg orgonán Clarence Palmer működött közre. Miles Davis egy ismert szerzeményének funky változatával indítanak, majd egy bossa nova feldolgozás következik. A folytatásban a gitáros három saját dalát játszák el, köztük egy balladát és az egzotikus, "keleti" motívumokkal kacérkodó, kísérletező zárószámot.

Ezen a héten újabb különleges lemez kerül sorra. Talán progresszív-pszichedelikus folknak címkézhetnénk. Roy Harper egyedül gitározik és énekel rajta. Egyetlen dalban segíti ki a szintén akusztikus gitáron játszó Jimmy Page, ám a hangzást a szimfonikus hangszerelés teszi még különlegesebbé. A lemez címe a léprigóra utal, ami esős, szeles időben is dalol, akárcsak az énekes, aki akkor sem hallgat el, amikor nehéz idők járnak. Az album csupán négy számot tartalmaz, amelyek mindegyike legalább 7 perces, és meglehetősen elgondolkodtató szöveggel bír. 

Az alábbi összeállításban Harper négy dalt ad elő 1972 őszén. Köztük az első Bob Dylantől származik, bár Harper népdalként hivatkozik rá. 

Végül pedig egy még hosszabb 1969-es koncertfelvétel:

Az 1971-es év egy újabb kiemelkedő lemezéhez érkeztünk, amely máig szerepel a különféle "minden idők legjobb rockalbumai" listán. A blogban már szerepelt Faces a rengeteg koncert mellett ebben az évben tulajdonképpen három albumot is kiadott: kettőt a saját nevük alatt, egyet pedig énekesük szólólemezeként. Ezen a rock, folk, blues, soul, country, sőt gospel különleges egyvelegével szolgálnak. A számos feldolgozás között felbukkan például az a That's All Right, amit annak idején mi is játszottunk. A hangszerek közt mandolint és hegedűt is hallhatunk, a háttérvokálba pedig a Stewarthoz hasonlóan skót Maggie Bell, a blogban már szerepelt Stone the Crows énekesnője is besegít.

A legnagyobb sikert ugyanakkor Rod Stewart egyik saját szerzemény aratta: a Maggie May az óceán mindkét partján a slágerlisták élére került. Pedig a dal a fiatal énekes és egy nála jóval korosabb hölgy szerelméről szól meglehetősen kendőzetlenül. Stewart világsztárrá vált. Így ez az év egyben a Faces végének a kezdete is - frontemberének sikerei nyomán az együttes tagjait összefűző kötelékek meglazultak, néhány év múlva feloszlottak. Ezen a felvételen a Faces tagjait is láthatjuk:

Az alábbi koncertfelvétel meglehetősen rossz minőségű, ugyanakkor valamennyire visszaadja a Faces különleges koncertjeinek hangulatát, lazaságukat.